Akár a véletlen műve, akár a lengyel filmipar vagy kultúrpolitika tudatos törekvése, mindenesetre elvitathatatlan tény, hogy nyolcvanévvel a haláltáborok felszabadulása után több koprodukciós film is készült a témában, Lengyelországban. Nálunk az év elején mutatták be a Kincs a múltból című francia-német-lengyel filmet, amiben egy New York-i lány tér vissza holokauszttúlélő édesapjával Lengyelországba. A múlt héten pedig megjelent a hazai mozikban a Rokonszenvedés című amerikai-lengyel alkotás is, aminek egyik főszereplőjét – Kieran Culkin – március első vasárnapján Oscar-díjjal is jutalmazták, és aminek a története két unokatestvér lengyelországi utazásáról, zsidó nagymamájuk emlékének a kereséséről szól. Mindkét film kiváló és rendkívül fontos abból a szempontból, hogy nem a vészkorszak idejébe helyezve mesél a szörnyűségekről, hanem a mában, a leszármazottak szemüvegén keresztül próbálja ébren tartani az emlékezést.
Kelet-Európából nézve mindkét filmben az a legfantasztikusabb, hogy lengyelek közreműködésével, Lengyelországban készültek, és mindkét film feszegeti a lengyel kortársak, túlélők szerepét, és a mai lengyelek hozzáállását a holokauszthoz. Azaz Lengyelország filmeken is megpróbál szembenézni a múltjával, és – legalábbis ezekben a filmekben – nem próbálja a lengyeleket hasonló áldozatoknak beállítani. Mert Lengyelországra is igaz, ami – végre be kellene vallani – Magyarországra is, hogy lehettek bármilyen precízek, jól szervezettek és erősek a németek, a vészkorszakot közreműködő államok és népek nélkül nem lehetett volna elkövetni. Csakhogy Lengyelországban legalább filmek (is) készülnek a témában, nálunk meg lassan a helyi ünnepségeket is elsumákolják.
A Rokonszenvedés nézése közben nem is tudtam szabadulni a gondolattól, hogy valaha készülhet-e még olyan amerikai-magyar koprodukciós film, ami mondjuk egy Szolnokon gettóba zárt, majd a haláltáborok valamelyikét megjárt, a háború után visszatért, de újra csak elüldözött túlélőről és Amerikában élő gyerekeiről vagy unokáiról szól? És mondjuk, megidézik, miként hajtották a szolnoki gettóból a szolnoki cukorgyárba, szolnok utcáin, a szolnokiak szeme láttára az összegyűjtött zsidókat, vagy netán tesznek egy sétát a cukorgyár maradékainak környékén. Miközben benéznek egy-két szolnoki házba, amelyek 80-90 éve még az áldozatoké volt. Azt hiszem, nemcsak az államosított filmiparunk és az országimázs szervezői nem állnak még erre készen, de mi, magyarok és szolnokiak sem. Holott itt lenne az ideje kibeszélni. Nem magunkat ostorozni, csak a tényekkel és történelmünkkel szembenézni.
Mert bármilyen borzalmas is az alapfelvetés, szép filmet is lehet a témáról forgatni. Legalábbis Jesse Eisenbergnek (Szemfényvesztők, Social Network) sikerült, aki nemcsak a másik főszereplője, de forgatókönyvírója, rendezője és producere is a Rokonszenvedésnek. Minden bizonnyal azért, mert nemcsak vannak lengyel gyökerei, de a mai napig beszél is lengyelül. És filmjével Lengyelországot feltette az idei Oscar-díjasok közé, ráadásul olyan gyönyörű képekkel dolgozott az országról, hogy legyen bármilyen borzasztó egy ilyen téma kapcsán kimondani, de kedvet kaptam egy újabb lengyel utazáshoz. Látni akarom Varsóban és Lublinban azokat a helyeket, ahová ennek a történetnek az uncsitesói elmentek. Részben, hogy se én, se a velem utazók soha ne felejtsük az ott elkövetett borzalmakat.
