Vitatkozhatnánk egy jót azon, hogy van-e mit ünnepelni egy húsz éve átadott közúti hídon, de nehezen lennénk a nincs válasz mellé állítható. Mert a Szent István-híd idei születésnapján nem magáról az épített műtárgyról kellene megemlékeznünk, hanem a várost elkerülő út elkészültének körülményeiről és a Szolnokra gyakorolt hatásairól.
Ma is keveset tudunk például arról, hogy a rendszerváltás zavaros éveiben miként maradt életben ez a projekt. Vagy milyen alternatív elképzelések voltak, netán az eredeti tervekből mennyi valósult meg. Ha pedig már arról beszélnénk, hogy a város húsz éve fellélegezett a forgalom csökkenése okán, talán arról is szó eshetne, hogy az elkerülő útnak köszönhetően két évtizede azok is elkerülik Szolnokot, akik korábban esetleg megálltak itt. Azaz feltehetnénk a kérdést, a vitathatatlan hasznon mellett mit vesztett a város az elkerülő úttal, és elkerülhettük volna-e ezt a veszteséget. Ez a kis megemlékezés és vita már csak azért is hasznos lenne, mert szinte a Szent István-híd megépülése óta várunk a harmadik szolnoki közúti híd megépülésére, ami minden bizonnyal hasonlóan drasztikus hatással lesz a városra.
Tudom, hogy az új gyaloghíd kapcsán tavaly sok minden elhangzott a szolnoki hidakról, de azért idén csak csapnék egy hatalmas bulit a belvárosi Tisza-hídnál. Merthogy a megyei könyvtár adatai szerint idén lesz ötven éve, hogy a világháborúban megrongált és másfél évtizedig ideiglenes átkelő helyén megépült a mai híd. Ami három évtizeden keresztül az egyetlen kapocs volt a város két fele között, és ma is megbolondul egész Szolnok, ha bármi történik rajta. Tudom, tavaly volt száz éve, hogy itt nem fahíd áll, de sajnos akkor sem kerítettünk túl nagy feneket a dolognak. Holott ez a híd mégiscsak a miénk, mégiscsak kiszolgál bennünket, immár legalább öt évtizede.
Persze nemcsak a hidak apropóján ünnepelhetnénk egy kicsit a várost, gondolkodhatnánk el Szolnok múltján és jövőjén, azaz ünnepelhetnénk magunkat és beszélhetnénk a saját dolgainkról.
Száz éve kezdte meg működését a Szolnoki Cukorgyár. Lenne miről beszélni? Még a napi politikát félretéve is? Hát persze! Elég csak az egykori gyár lakótelepét megnézni, és már szót is ejthetnénk Szolnok első, tudatosan épített lakónegyedeiről. Vagy arról, hogy milyen okok miatt döntöttek az egykori befektetők Szolnok mellett, és mondjuk bő kilencven évig milyen hatással volt ez a gyár a városra. Az pedig már csak hab lehetne az emlékezés tortáján, ha az egyetlen világirodalmi említésünket, Örkény Macskajátékát is belekevernénk a cukorgyárra való emlékezésbe.
De ugyanígy könnyeinket morzsolgatva idézhetnénk fel a száz éve épült bank épületét, amit mindenki ismer, aki nézegetett már régi képeslapokat a Szapáry útról. Ha a neve alapján jól sejtem, ez volt az a szecessziós épület, ami anno lezárta a Szapáry utat a Baross utcánál, és ami az első komolyabb áldozata lett Szolnok hatvanas években kezdődött átépítésének.
És, ha már átépítés. Hát van-e jobb apropó a szolnoki közoktatás múltjáról és jelenéről beszélni, minthogy 100 éve nyitotta meg kapuit a polgári fiúiskola a Baross úton, az állomáshoz közel. Vagy, ha nem a közoktatásról akarunk diskurálni, hát beszéljünk arról, hogy milyen nagyszerű terv volt egykor a Gólya és a vasútállomás közötti Vasúti fasort oktatási intézményekkel – fiúiskola, gépipari, bábaképző, közgazdasági – teleépíteni. Ha pedig az idén 100 éves polgári fiúiskoláról akarunk mégis elmélkedni, akkor mondjuk, mélázzunk el azon, mi kellett Szolnokon ahhoz az elmúlt száz évben, hogy egy épület megőrizhesse eredeti funkcióját. Merthogy ebben az épületben jó ideje a megyei rendőrkapitányság székel.
Emlékezésre érdemes építményeket biztos mindenki hosszasan tudna sorolni. (A 100 éves kőszínházunkról se feledkezzünk meg!) Így csak egyetlen utolsó épített örökséget had említsek. A Művésztelep mellett 100 éve álló Damjanich-szobrot. Ami nemcsak azért különleges, mert maga Damjanich tábornok özvegye is adott hozzá pénzt, mert eredetileg nem itt, hanem a mai Kossuth téren akarták felállítani, hanem mert ez a város első emberalakos, nem vallási témájú köztéri szobra. Ráadásul a maga nemében a legjobb Damjanich, de megkockáztatom, a legszebb 1848-49-es emlékművünk is.
Ünnepelni nem azért kell, hogy legyen alkalmuk a politikusoknak beszédet mondani, a rendezvényszervezőknek fontoskodni, az idiótáknak meg önmaguk igazolására politikai nézeteiket kifejteni. A várost, a város dolgait azért lenne jó egy kicsit szolnokiként ünnepelni, mert a hétköznapok mellett ezek lennének a jó alkalmak arra, hogy együtt legyünk, szolnokinak érezzük magunkat, és elhiggyük végre, hogy vannak értékek ebben a városban. Hisz lenne okunk mit ünnepelni!
