A hamarosan új nevet kapó Sütő közre néznek a város egyik legszebb régi házának pinceablakai. Kiverve. Néhány hete még színes üvegek voltak benne, már csak a romok maradtak. Szomorúan. Gondolom, nem a tulajdonos rugdosta ki őket. Miért tette volna? Inkább jó buli lehetett a rombolás. Vajon miért? Miért kellett a szomorú ablakok közét létrehozni?

E fotó készítése előtt két héttel adott koncertet a Tiszai hajósok terén a Bagossy Brothers. Feltételezem, a képen látható hágó - kerítés elem - akkor került a Tiszavirág híd tér felőli végéhez. Aztán a hídon felejtődött. Azóta követem sorsát reggelente. Várható volt, hogy önálló életre kel. Valaki úgy gondola, lezár vele egy feljárót. Még véletlenül se szeretném hibáztatni. Azon viszont csodálkozom, hogy senkinek a leltárából nem hiányzik ez az elem. Azon meg nem, hogy Szolnok így üzemel. Nincs illetékes, aki észrevenné, hogy ennek az elfelejtett hágónak ott nincs helye.

Az idei első hó egy nagy tanulságot is hozott. Kiválóan megmutatja, hogy melyik járdának és közterületnek nincs gazdája, azaz hol vannak a város senki földjei. Igen, ott, ahol bokáig járunk a latyakba. Gondlom, ezeken a helyeken bárki vásározhat, parkolhat vagy akár szemetet is lerakhat. Szólni senkinek sincs jogalapja.

Súlyos vészhelyzet esetén, akkor is csak megkülönböztetett jelzéssel (gyk.: kékvillogó) van keresnivalója autónak a Tiszaparti sétányon. Nincs az a közfeladat, az a borús idő, az a rengeteg munka és ebédidő, ami ez alól felmentést adhat(na). Gondolja a naiv szolnoki. Ám ebben a városban mindent lehet. Azoknak is, akiknek pedig példát kellene mutatniuk. Mert, ha valakinek lehet, akkor mindenkinek lehet. És ez a lejtő!