Valamikor a nyolcvanas évek második felében volt egy zseniális kiállítás az Aba Novák Kulturális Központ (ANKK) elődjében, az ugyanott működő Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban (MMIK). A címére nem emlékszem, csak arra, hogy a filmről szólt, és akkor kuriózumnak számító interaktív elemeket vonultatott fel. Aki ott volt – szerintem nincs olyan ember a városban, aki annak idején nem látta -, biztosan emlékszik, hogy például híreket lehetett felolvasni vagy zenekart vezényelni blueboxban, és az egész épületet betöltötte a kiállítás.
Valami hasonlót vártam a Zsaru Napoktól is, ami nagyjából annyira megfoghatatlan és kiállíthatatlan dolgot akart megmutatni, mint két és fél évtizede az a filmes tárlat. Ha én kicsit csalódott voltam is, a fiam láthatóan nagyon élvezte az ott töltött másfél órát. Még úgy is, hogy az első napon az iskolával is megnézték.
A színházteremben berendezett két életkép elsőre kicsit kevésnek tűnt, aztán mégis hosszasan bogarásztuk a bűneseteket. A szoba, ahová betörtek, kifejezetten sok silabizálni valót adott. Természetesen a legnagyobb örömöt az ujjlenyomat készítés okozta, még akkor is, ha a bűnügyi technikusok láthatóan már kicsit fáradtak voltak a sok századik kis kéz kenegetése közben.
A rendőregyenruha kiállítást nehezen találtuk meg, nem ártott volna kicsit több tájékoztatótáblát, útbaigazítást elhelyezni az épületben. Aztán persze nem bántuk – én különösen -, hogy felmentünk a második emeleti galériára. Az egyenruhák változása, gyermekkorom megidézése, a mai rengeteg uniformis igazán szórakoztató volt, ahogy a külföldi ruhák is. Nem vagyok telhetetlen, mert tudom, hogy jövőre már nemcsak a ruhákat rakják ki, de egy-két mondatot is a történetükről, a tartozékaikról, netán fotókkal is illusztrálják, miként festettek a rend őrei egy-egy korban.
A földszinti nyomozó szoba a legnagyobb attrakció lehetett volna egy tízéves, játszani szerető gyerek számára. Amihez csak annyi kellett volna, hogy ne egy napközis tanár néni modorában animáló teremőrre bízzák az izgalmas feladatok irányítását, és esetleg a mini krimikből ne csak egy-egy példány álljon a rendelkezésünkre. Persze, a feladat így is volt annyira vonzó, hogy elolvassuk mind az öt történetet, és kétszer is megnézzük a bűneseteket.
A gyereke körében – a művház előtt álló rendőrautók után – a Bátorság terem lehetett a legnépszerűbb, ahol vaksötétben kellett bizonyítaniuk, hogy nem félnek, és még a macit is megtalálják. Hosszú sort vártunk itt ki, hogy meglegyen az öt teljesített feladatunk, és jogosultak legyünk az arcképes, tiszteletbeli nyomozóigazolványra. Kár, hogy pont akkor ment el a fotós valahová, amikor ránk került volna a sor az igazolványgyárnál, és kár, hogy a kicsik füle hallatára mondta a segítője, hogy a feladatok teljesítése nélkül is befizethető a 400 forint az igazolványért. Nem lett igazolványunk.
Azt hiszem, ezzel a kiállítással nemcsak a szülők és a gyerekek jártak jól, de az ANKK és a rendőrség is. Míg az előbbiek egy viszonylag színvonalas szórakozási lehetőséget kaptak egy esős hétvégén, addig az ANKK megmutathatta, hogy mi mindenre is lenne alkalmas ez az épület, a rendőrség meg lubickolhatott a gyerekek és a hálás szülők szeretetébe. Ezért is írtam az elején, hogy remélem, nem egyszeri és megismételhetetlen volt a Zsaru Napok, hanem lesz jövőre is.
