Adott egy aprócska ország uralkodója, aki birodalma jobbítása érdekében néhány évre fel akar hagyni a hedonista életmóddal, a nők hajszolásával, inkább a tudománynak, a tudásnak akarja szentelni önmaga és emberi energiáit. Utópisztikus, de nemcsak a mesékben létező törekvés, elegendő csak az elmúlt három évtized magyarországi választási kampányainak ígéreteit sorra venni. Miként az sem, hogy a hatalom körül ólálkodók annak ellenére megígérnek mindent az uralkodójuknak, hogy nem teljesen értenek egyet a felvetéseivel, pontosan tudják, nem fog sikerülni végrehajtani, sőt azt is, ők maguk, miként fogják megszegni a vállalásaikat. Ez sem csak Shakespeare korában létezett, merüljünk el az elmúlt hetek magyarországi híreiben. És persze, ott az örök igazság: „keresd a nőt”. A nőt, akiknek a kegyeiért, csókjáért, ölelésért oly sok férfi hagyott már fel terveivel, szegte meg fogadalmait. Bizony a XVI. század óta minden évben és még napjainkban is. Hát mondja valaki, hogy Shakespeare Lóvátett lovagok című drámája – amit nem a legjobb művei között tartanak számon – nem lehetne eszméletlenül aktuális, velőtrázóan időszerű, korszerű és mai!
Idézzük fel néhány pillanatra – aki meg még nem látta, gyorsan váltson rá jegyet – a Szolnoki Szigligeti Színház Tizenkét dühös ember című előadását. A tizenkettőből tíz olyan szolnoki férfi színész játszik benn – mit játszik, parádézik, mennybe megy -, akik a társulat idei, második nagyszínpadi bemutatójában is benne vannak. Tehát nem amatőrök, nyeretlen kétévesek, hanem ha megfelelő kezek vezetik őket, az ország bármelyik világot jelentő deszkáján megállnák a helyüket. De citálhatnám a szolnoki Dzsungel könyvét, az itteni Padlást, vagy éppen a Szent Johannát, a Mikvét, a Csoportterápiát, netán a Fizikusokat. Csakhogy magamnak is bizonyítsam: a Szolnokon játszó színésznők méltó partnerei tudnak lenni az olykor szárnyaló férfi kollégáiknak. Azaz nem a tehetséggel, a mesterségbeli tudással van itt a baj.
Mindezek ellenére a szolnoki Lóvátett lovagok nemhogy nem működik, de egyenesen katasztrofális. És ne magyarázza meg senki utólag, hogy a nagyjából ötödében üres nézőtér előtt, egy premier végén három vissza taps rendben van! Miközben az előadás alatt a nézőtér jelentős része a színpadtól függetlenül működő, másik világot alkotott. Azt pedig nem is akarom tudni, hogy három sokkal jobb sorsra érdemes férfi színésznek mit kellett csinálnia a bokrok takarásában, mert már így is mások miatt van szégyenérzetem.
Az biztos, hogy a jelmezeken most sem spórolt a társulat. Alsóhangon legalább 3 millió forint lett elcsattintva az alapvetően csodaszép, gyönyörűen kitalált és elkészített, csak éppen ebben az esetben teljesen funkciótlan és felesleges ruhákra.
Igaz, a díszletek talán most olcsóbban kijöttek, bár sok kérdést felvet, hogy Shakespeare kapcsán miért mindenki egy angolparkra, hatalmas bukszusokra asszociál. Arról nem is beszélve, hogy legalább öt díszletező pakolgatta tíz percenként odébb a műbokrokat, amiknek a színpadi helye úgy volt kijelölve mindent megoldó szigetelőszalaggal a fekete padlón, hogy az a hatodik sortól már mozaikmintának tűnt. Nem akarok rosszindulatú lenni, de ennek az előadásnak a színpadra állítása minimum 6-8 millió forintba került, a 18 szereplő és a legalább ekkora technikai stáb alkalmankénti bekerülési költsége meg valahol 1-2 millió forint lehet. Tehát, ha lemegy 24-28 alkalommal a Lóvátett lovagok, akkor az a közösségi tulajdonban lévő színházunknak 40 millióba fog fájni. Bocsánat, fog kerülni, mert fájni nekem fáj. Ennyi pénzből ugyanis már valami hasznos is születhetett volna. Főleg, hogy miként fentebb említettem, az alapanyag rendelkezésre állt.
(A képek az előadás műsorfüzetéből származnak)
