Ki lehetett B.B. és ki, aki annyira szerette, hogy ezt egy sárga falon, hatalmas fekete betűkkel ki is fejezte? Egyáltalán B. B. tudta, hogy neki szól az az üzenet? Vagy ma is él valahol, valaki, aki nem is sejti, hogy évtizedek óta tudjuk, hogy őt szeretik?

Nyári munkán voltam a vasútnál. A tűző napon kellett a sínek melletti oszlopokat feketére meg fehérre festenünk. Mire délutánonként hazaértem, mozdulni is alig bírtam, mégis minden este irány a Tisza-part, ahol mindig akadt ismerős, akivel ücsöröghettünk a sárga korláton. Dumáltunk, kényszeredetten nagyokat röhögtünk, és közben bámultuk a csajokat. Vagyis én leginkább azt vártam, hogy feltűnjön Bébé. A legszebb lány volt a Tiszapartiban. Egy évvel járt fölöttem, akkor érettségizett. Meg se mertem szólítani. Távolról néztem, és jobban szenvedtem, mint a leégéstől, ami a sínek mellett elkerülhetetlen volt.

Csak Pitykó tudott róla. Noszogatott, hogy legalább szólítsam le. Nem mertem. Szerelmet vallani? Ott haltam volna meg. Azt hiszem, Pitykó találta ki. Én csak a festéket meg az ecsetet újítottam a vasúttól.

Másnap már bántam. Soha többé nem láttam Bébét a Tisza-parton. Persze, lehet, hogy nem a felirat miatt. Le akartam mosni, de féltem, hogy elkapnak a rendőrök. Inkább én se mentem többé arra. De harminc év után, néha még gondolok rá, sőt magamban mindig szeretni fogom Bébét.

*

Pistitől kaptam az első évfordulónkra. Imádta a motorokat. Akkor is az apja régi Pannoniáját bütykölték a haverjaival, onnan lehetett az a fekete festék.

A szalagavató táncpróbáján jöttünk össze. Egy év múlva már dolgoztunk, csak munka után tudtunk találkozni. Hűvösek voltak az őszi délutánok, nem is értettem, miért akar annyira a Tisza-parton sétálni. Azt reméltem, az első évfordulónkon beülünk a Kistiszába, de végül csak fagyit vettünk. Fogtuk egymás kezét, nyaltuk a város legjobb fagylaltját, néha dúdoltuk azt a Bikini-dalt, és elindultunk a meztelen szobor felé, ahol a bokrok közötti padokon sokszor csókolóztunk. Magamban már el is fogadtam, hogy csórók vagyunk, egy fagyi az évfordulós ajándék.

Nem is értettem, miért álltunk meg a paplaknál, pár lépésre a kedvenc padunktól. Hirtelen megforgatott, és úgy álltunk meg, hogy észrevegyem a fekete betűket a sárga falon, a lámpák sárga fényében.

Soha, senkinek sem mertem elmondani, hogy nekem szól. De, ha arra sétáltunk, mindig megálltunk csókolózni előtte. Persze egyre ritkábban jutott ilyesmire idő, de nem volt olyan évforduló, amikor ne mentünk volna el a paplakhoz. Néhány év után azt mondogatta, hogy addig leszünk együtt, amíg ott lesz az a felirat.

Nem lett igaza. A motorbalesete óta nem tudok arra menni. Már nem mondhatja, de érzem, hogy fentről is szeret. Ott üzen.

*

Negyedikesek voltunk. Akkor rendeztek először diáknapot a suliban. Az osztályok azért kampányoltak, hogy aznap ők irányíthassák az iskolát. A többiek nagyon akarták. Mi meg, a mindent jobban tudó szkeptikusok csak röhögtünk, és cinikusan egymásra licitáltunk az egyre vadabb, életveszélyes, sőt bűncselekménynek is beillő ötletekkel.

Janó faterja valami nyomdász volt, azt hiszem, egyik reggel ő hozta a festéket. Nem volt kérdés, hogy nem maradhat a dobozban. Ecsetünk persze nem volt. Janó a gondnoktól kért azzal, hogy az udvari padokat szeretnénk lefesteni társadalmi munkában. Még meg is dicsérte.

Először a Kossuth térre mentünk. Be nem ismertük volna, de belül éreztük, hogy csak a szánk jár. Aztán az üres pártház körül járkáltunk, de nem összefesthető helyet, csak kifogásokat kerestünk. A Sütő utcában, a mozi hátsó ajtajához, azt hiszem, felfestettünk valamit, meg talán a templomkert falára is. Janó hőbörgött, hogy gyávák vagyunk, és ő akár a meztelen szobor seggét is befestené. Később valaki tényleg megcsinálta, de biztos, hogy nem ő volt, mert akkor már Amerikában élt.

Végül elfáradtunk. Untuk az egészet. Ültünk a Tisza-parton, a sétány sárga korlátján, szívtunk valami olcsó cigit, aztán úgy döntöttünk, hagyjuk a fenébe az egészet. Már éppen indultunk haza, amikor Fredi felkapta a festéket meg az ecsetet, és kényelmesen felfestette arra a sárga falra, hogy Szeretlek B. B.

Janó kérdezte meg, hogy kit szeretsz, te hülye? Mire röhögve annyit mondott, hogy hát Bíró Böskét, a matek tanárt, akitől négy évig nagyon be voltunk szarva, de aztán mégis átrugdosott bennünket az érettségin.

*

Én Barnust szeretem, Barnus pedig Barbit. Ma is. Bár jó ideje már duplán. Mert a gyerekeink is Barnabás és Barbara lettek. Igaz, nem Bakó, hanem Bihari, de így is négy B. B. van a családban. Kettő-kettő mindkettőből. Van, aki viccesnek tartja, de szerintem ez is mutatja, hogy előbb ketten, aztán meg négyen lettünk egyek, egy család.

Egy hétköznapi, semmiben sem különleges család. Nem váltunk el, nem csaljuk egymást, nem iszik egyikőnk sem, verni pláne nem verjük egymást. Dolgozunk, próbálunk egyről a kettőre jutni, leginkább azért, hogy a két kis Bébé egyetemre járhasson, ami nem olcsó. Ápoljuk az öreg Biharit meg a Bakó mamát, hétvégén főzünk, kertészkedünk, nagy ritkán kimozdulunk. A városba nem nagyon járunk, mert Szandáról ahhoz autóba kellene ülni, vagy buszozni kellene, ami hétközben pont elég.

Csak mi tudjuk, hogy életünk legbolondabb pillanatában, nem sokkal a megismerkedésünk után mit csináltunk. A gyerekek se tudják, hogy mi voltunk. Azt se tudom, hogy látták-e vagy észrevették-e már azt a feliratot. Pedig nekik is szól. Kimondhatnám, hogy mióta, de nem szeretek dicsekedni. Minek? Szeretek, szeretnek. Ennyi.

*

Viccnek indult, de majdnem komolyan lett. A sokadik, sikertelen garázszenekarunk után, mintegy búcsúzóul alapítottuk meg Borzasztó Banda paródiazenekart, hogy az akkor mindent elárasztó, menedzserek fejéből kipattanó, a közönségigényt kiszolgálni akaró tucatzenekarokat kifigurázzuk. Vérig voltunk sértve, hogy a nullamondandójú, tuctuc zenéjük szólt mindenütt, a csajok értük rajongtak, közben pedig senkit nem érdekelt az őszinte, szívből jövő rockzene, csak a nyál.

Azt hiszem, a B. B. volt az első és egyetlen zenekarunk, amit tudatosan megterveztünk. A mondandót, a dalokat, a zenét, és aztán az egyetlen klipeket. Persze akkor már volt mögöttünk pár év, ráadásul a bandából mindenki értett is valamihez. Hogy miért éppen Szolnokon forgattuk annak a klipnek a külső jeleneteit, már nem emlékszem. Senkinek, semmi köze nem volt a városhoz. De emlékszem, hogy nagyon flottul ment minden. Amikor azt mondtuk, hogy kellene valahol egy Szeretlek B. B. falfelirat, rámutattak egy sárga felületre, hogy oda lehet, mert majd lefestik. Nem nagyon érdekelt, hogy így lesz-e.

Marha jó lett az a klip. Talán a legjobb dalunk is volt a Bébé. Végül azért nem láthatta senki, mert engem bevettek az egyik jónevű fiúbandába, a gitárosunk beállt a lakodalmas király zenekarába, a szintis srác meg szerkesztő lett az akkori egyetlen zenetévénél. Úgy döntöttünk, nem csinálunk arra az asztalra, ahonnan eszünk. Valamelyik költözésnél tűnt el a klip kazettája. Nem mondod, hogy a felirat még megvan!