Szememben az egyik legfontosabb feladatát teljesítette a Damjanich János Múzeum – mint városi intézmény – azzal, hogy az egykor az Arany János utcában dolgozó Vasziliádisz Anesztisz 300 darabos rádió- és televízió-gyűjteményét átvette, és kincsei közé integrálta. Ezzel nemcsak egy ritka anyaggal lettünk – mi szolnokiak is – gazdagabbak, de megmenekült a legendás mester évtizedekig építgetett gyűjteménye. Elsősorban attól, ami az ilyen magángyűjtemények sorsa szokott lenni a megszállott gyűjtők halála után, amikor az örökösök nem tudnak mit kezdeni azokkal a tárgyakkal, amelyek az ő szemükben talán már nem is kincsek, hanem csak pakolandó kacatok. Mint a kiállítás megnyitóján kiderült, ehhez a ritka fordulathoz nemcsak a szolnoki múzeum nyitottsága, hanem az örökösök szándéka is kellett, akik felajánlásukkal teljesítették Vasziliádisz Anesztisz végakaratát, hogy az egykor a műhelyében és garázsában őrzött gyűjtemény egyben maradjon.
Persze könnyű azt mondani, hogy a múzeum egyik legfontosabb feladatát teljesítette a Vasziliádisz Anesztisz gyűjtemény átvételével és állandó bemutatásával. A régi rádiók, televíziók, szerszámok és újságok ugyanis a Kossuth téri épülethez hozzáillesztett, korábban raktárként funkcionáló, kicsit ?hátsó? helyiségbe kerültek. Amivel csupán annyit szeretnék mondani, hogy a fantasztikus tárgyak nézegetése közben már tényleg nem lehet szabadulni egy régi gondolattól: kinőttük a múzeumunkat. Ideje lenne a sok üresen álló önkormányzati és állami épület között egy olyat találni, ahol például ezt a gyűjteményt is sokkal tágasabban, látványosabban, és bizony magasabb belépőért lehetne bemutatni.
Az ilyen gyűjtemények ugyanis rendkívül népszerűek. Ha valaki járt az utóbbi években Keszthelyen, igazolhatja, hogy ott egész „kiállítás hálózat” épült az elmúlt évszázad olyan tárgyainak bemutatására, amelyek hivatalos múzeumokban még alig találhatók meg. Ráadásul nem olcsó belépőkkel. De kellő piaci igényt találva, hiszen a „maszek” kiállítás nem működne és fejlődne, ha nem lenne elég, fizetőképes látogató.
Márpedig Vasziliádisz Anesztisz gyűjteménye, ha nem is gazdagabb, de mindenképpen versenyképes a keszthelyivel, a Dunától Keletre meg egyedülálló. Szinte a legelső rádióktól a legutóbbi idők készülékei sorakoznak a polcokon. Olyan eszközök, amelyekkel nemcsak a világot akarták venni, de a lakás díszei is voltak. Gyönyörű dobozok, művészi előlapok, keresőgombok és hangszóró borítások. Csak ránézünk némelyikre, és tényleg azt várjuk, hogy Marczal János segédtiszt egy nótát énekel, vagy Horthy beolvassa a kiugrási proklamációt, netán elhangzik, hogy csapataink harcban állnak. Ezek a rádiók szobányi közelségbe hozták a történelmet, és mint a megnyitón elhangzott, talán formálták is azt.
Miként a megőrzött, a mából nézve ormótlan méretű tévékészülékek, amelyek előtt már a megnyitón sokan felkiáltottak, hogy nekünk is ilyen volt az első. Vagy éppen a szalagos magnók, bakelit lemezt pörgető lemezjátszók előtt találgatták, hogy mikor, milyen alkalomra és melyik gyereknek vették meg valamelyik márkát, ami harminc-negyven vagy ötven évvel ezelőtt bizony nagyon menőnek számított.
Félreértés ne essék, nem egy tökéletes, de mégis nagyon fontos kiállításról van szó. Az 1970-től maszekként dolgozó Vasziliádisz Anesztisz gyűjteménye és szerszámai megmenekültek, a múzeum nyitva tartási idejében, vezető kíséretében megtekinthetőek. Azaz megtörtén az első lépés, hogy az igazi lokálpatriótaként viselkedő múzeum egy olyan kincs birtokosa legyen, ami pár év alatt akár az intézmény, akár Szolnok egyik legfontosabb vonzereje, turisztikai attrakciója lehet.
