2025.08.27. (szerda)

Magyarázat távozásra

Magyarázat távozásra

Dátum:

Álmomban nem gondoltam, hogy látok még olyan színházi előadást, ahol egyetlen színész, tulajdonképpen a monológjával képes olyan hatást kiváltani, hogy ott kelljen hagynom a darabot. Martfűn megtörtént, a Lovas Rozi által előadott Lányok, fiúk nagyjából nyolcvanadik percében.

Pénteken este szinte folyamatos kocsisor araszolt Szolnokról Martfűre. Először azt gondoltam, semmi különös, errefelé ilyen lehet minden este, az ingázók tartanak haza a városból. Aztán, ahogy se Falván, se Újfaluban nem nagyon kanyarodtak le előlem, kezdett gyanús lenni, hogy talán nemcsak én vagyok kíváncsi Szolnokról a Loupe Színházi Társulat produkciójára, amire még júliusban (!) kaptam jegyet. A martfűi körforgalomnál, aztán meg a művelődési házhoz vezető kereszteződésnél teljesen világossá vált, hogy ha Szolnokra nem jönnek ilyen produkciók, akkor a szolnokiak mennek a környék kisvárosaiba, hogy ilyesmiket láthassanak. (A hazafelé 70-80-nal haladó piros lámpasorban olykor azon is gondolkodtam: miért kerülik az ilyen előadások Szolnokot?)

Nagyon vártam ezt az estét. Egyrészt, mert Lovas Rozival láttam az eddigi legjobb A tanítónőt, valamikor 2013 körül játszotta Miskolcon a címszerepet. Majd miután híres sorozatszereplő lett, a Radnóti színpadán is bebizonyította – például A művésznő és a rajongóiban -, hogy a legjobb értelemben színésznőnek nevezhető. Ráadásul végtelenül tisztelem azért, mert ott merte hagyni a biztos kőszínházi létet, és egy kvázi magántársulat tulajdonosa és tagjaként próbál felszínen maradni. Nem is akárhogy. A Loupe-val folyamatosan bizonyítják, a mai színház a marketingről is szól, illetve üzleti alapon, csak a ténylegesen eladott belépőkből is működtethető a kultúra. (Sokan megpróbálhatnák utánuk csinálni! Jót tenne a magyar kultúra langyosvizének, ha néhányakat kibillentenének a központi források langymeleg lavórjából.)

A Lányok, fiúk kicsit lagymatagon indult. Először olyan volt, mint egy rossz stand up, aztán meg, mint egy gyatrán megírt, trendinek látszódni akaró színdarab, amiben ráadásul a főszereplő is kényelmetlenül érzi magát, vagy legalábbis nem találja a karaktert. Már-már csalódott voltam, mert mindenütt azt olvastam erről az előadásról, hogy nagyot üt, katartikus és sikeres. És közben persze épült egy élettörténet, egyre többször feledkeztem bele Lovas Rozi elképesztő játékába, amikor egyedül formált meg mindent, és észrevétlenül sodort az eseményekkel. Aztán bekövetkezett, amit színházi előadáson még nem hallottam. „Na, baszd meg!” A síri csendben valaki nem tudta türtőztetni magát. Akkor, amikor Lovas Rozi kiszólt a szerepéből, hogy természetesen tudja, nincsenek ott az eljátszott gyerekei, hiszen meghaltak. Talán azt is bedobta, hogy megölték őket. És innentől kezdve azt vettem észre, hogy egyre többen szipogna körülöttem. Mert egyre beljebb mentünk egy családi tragédiába. Én pedig azt hittem, én nem zokogok, jöhet az arcomba a sztori.

Aztán eljött a pillanat, amikor az angol darab főszereplője el kezdte részletezni, hogy az addig látszólag normális férj, hogyan mészárolta le a gyerekeiket. A kisfiú megkéselésének pontos, minden momentumra kiterjedő taglalása közben kezdtem azt érezni, hogy ez nekem nem fog menni. Aztán, amikor a kislány huszonegy késszúrása következett, szó szerint kimenekültem a sor közepéről. Amit soha nem gondoltam volna magamról. Nem hittem volna, hogy valaki csak szavakkal és színészi játékkal képes annyira felzaklatni, hogy azt mondjam, elég, nem bírom tovább. A férfiak nem sírnak.

De nem bántam meg. Sem azt, hogy 80 percet láttam ebből az előadásból, sem azt, hogy kijöttem. Mert nemcsak zseniális színészi előadást láttam, de egy olyan előadást is, amiről már többet beszélgettünk, mint amennyi ideig tartott. Bevonódtam, megérintett, megrázott, sőt kiborított. Színház volt a javából. Még akkor is, ha sok-sok beszélgetés után is arra jutottunk, hogy „és?”. Mit tudunk kezdeni ezzel a hatalmas felkiáltójellel? Megelőzhető bármi, hiszen hetente olvasunk a hírekben hasonló, magyarországi eseteket? Vannak a megkattanásnak jelei? És, hogyan tovább? Rettegjünk, hogy a környezetünkben mikor történik hasonló tragédia? Beszélni kell róla. Persze. De és? És? És?

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Több év 300 oldalon

A bő száz éve zajló első nagy háborúban Szolnok "csak" hátország volt. Ahol nem zajlottak ütközetek, viszont rengeteg katonát adott, menekülteket, hadifoglyokat fogadott, illetve szenvedett és olykor ünnepelt a város. Bojtos Gábor több évnyi munkája bepillantást enged azokba a szolnoki évekbe.

Macskanyelv, mecsi, Lenin-kép

Amikor én még kissrác voltam, délutánonként őrsi gyűlésre jártunk, az ezerötös Lada volt álmaink tárgya, Lenin-képek lógtak a falakon, a Macskanyelv volt az egyik legfinomabb csoki, és a koszos ruhánkat anyu Tomi mosóporral mosta. Kissrác korom ismerős tárgyai, sok ismeretlen dokumentummal a megyei levéltár legújabb kiállításán.

Csupa csoda

A férfiakkal csak a baj van. Akár erről is szólhat a Szín-Mű-Helyben látható Csupa balláb című vígjáték. Meg arról is, hogy Szolnokon van tíz színész, akik ismét valami szerethetőt produkálnak esténként.

Ismeretlen ismerős tízek

Eszembe nem jutott eddig, hogy megszámoljam őket. Természetes, hogy léteznek. Van közöttük újszülött, tinédzser korból lassan kilépő, érett középkorú, több is, és talán szép korú, akit eddig nem is ismertem. A szolnoki hidak.