Kopogó lépések

(Az alábbi interjú 2010. december 22-én jelent meg.)

Császár Gyöngyit a Roncsderbyben, A tanítónőben és a Csupa ballábban is láthatja a szolnoki közönség. Harminchárom éve indult a pályája, amiből lassan huszonötöt Szolnokon töltött. Ma már azt is tudja, hogy léptei koppanása elárulják, mit játszik este.

– Hogyan került Szolnokra?

– Amikor először hívott Schwajda György, nem jöttem. Csak egy évvel később, amikor 1986-ban is elküldte a faxát Zalaegerszegre. Akkor azt gondoltam, hogy ez azért történik, mert 7-8 évente váltania kell az embernek, és a Ruszt Józseffel töltött évek után tovább kell lépnem, hogy tanuljak. Azóta a Szigligeti az anyaszínházam.

– És a hét-nyolc évek?

– Egy idő után azt mondtam magamnak, csak akkor szerződök el, ha jobb társulatba mehetek, vagy jobb szerepeket játszhatok. Sokszor volt mélyponton a lelkem, de mindig úgy alakult, hogy maradtam. Mert jött egy szerep, egy rendező, és nem tudtam elmenni. Ha csak arra gondolok, hogy ezen a színpadon együtt játszhattam Tolnay Klárival, Törőcsik Marival, Béres Ilonával vagy Sinkovits Imrével, akkor azt kell mondanom, hogy hálás lehetek a sorsnak. A 25. Színházban voltam stúdiós, amikor először játszottam egy darabban Törőcsik Marikával. Emlékszem, esténként megérkezett holt fáradtan, aztán elkezdődött a darab, és a szemünk láttára kivirult és megváltozott. Az maga volt a csoda. És aztán itt öltözik mellettem! Vagy Tolnay Klári, aki annyit segített nekünk, amikor a Nagymamát Szolnokon játszotta. Egy legendával állhattam együtt a színpadon.

– Igazgatók jönnek, mennek, de Ön marad?

– Talán mert, amikor forradalmak voltak a színházban, mindig megsimogatott a Jóisten, és soha nem voltam a városban. Persze, lehet, hogy ez valamiféle önvédelem. Aztán volt egy pont, amikor belefáradtam. Húsz éve játszottam már Szolnokon, amikor megint igazgatóváltás volt, és akkor azt gondoltam, hogy vége. Lezárom a húsz évemet. Mindent összepakoltam, a színészlakásból az utolsó paplant is hazavittem Pestre, és el voltam szánva, hogy kész, ennyi volt.

– Mit akart csinálni?

– Nem tudom, mások is ezt kérdezték. Elfáradtam. Azt gondoltam, hogy színésznő se leszek többet, majd lesz valami polgári foglalkozásom, mondjuk, gyerekekkel fogok foglalkozni. Aztán kiderült, hogy Balázs Péter lesz az igazgató, behívott, és ő is kérdezte, hogy Gyöngyikém, hát mit akarsz csinálni, itt szükség van rád. Tényleg. És maradtam.

– És az utóbbi évadokban nagyon jókat játszik. A Roncsderbyben például elképesztő, amit csinál. Kinek volt az ötlete, hogy elővegyék ezt a darabot?

– Pár évvel ezelőtt Kautzky Armand kollégám meghívott a Madáchba, ahol Psota Irén estjében szerepelt. Ott kérdezte, hogy láttam-e annak idején Psotát a Roncsderbyben. Mondtam, hogy nem. Elhozta a szövegkönyvet, amit fantasztikus volt olvasni, a dalok meg ismerősek voltak, de aztán nem történt semmi. Most tavasszal azonban, amikor a szerződtetés volt, elém tették, hogy ezt is el kellene játszanom ebben az évadban. Hát rosszul lettem, hiszen ez egy egyszemélyes darab. Soha eszembe nem jutott, hogy egyedül álljak a színpadon.

– Nehezebb, mint társakkal?

– Hát persze! Ha többen játszunk, és nem vagy jó, nyugodtan rákenheted a többiekre, hogy ők rontották el. De komolyra fordítva a szót. A Roncsderbyben közel két órán keresztül nincs egy pillanat lazítás sem, csak magamra számíthatok.

– Próbálni is máshogy kellett?

– Armanddal isteni volt próbálni. Türelmes volt és felkészült. Pontosan látta, hogy meddig lehet velem elmenni, mert azért ez a darab nemcsak fizikailag, de lelkileg is nagyon igénybe vesz. Ráadásul olyan vagyok, hogy az éppen játszott vagy próbált darabok tovább élnek bennem, folyamatosan ezeken jár az agyam. Emlékszem, egyik éjszaka arra ébredtem, hogy mit kellene a Roncsderbyben csinálnom. De másnap nem tudtam elmondani az Armandnak, mert megelőzött, pontosan ugyanazt gondolta ki előző nap. Hát én akkor bőgtem.

– A Roncsderbyvel együtt próbált egy másik kemény karaktert A tanítónőben. Hogy fér el Önben egyszerre két ilyen szerep?

– Megmondom őszintén, hogy ezt a két darabot nem tudom elválasztani, mert nem tudok kikapcsolni az egyikből, amikor a másik megy. Ott kattog bennem az öreg nagysága is, ami egy negatív szerep, pedig valami igazsága annak az asszonynak is biztosan van.

– Függ a napja attól, hogy aznap éppen mit játszik?

– Eddig azt hittem, hogy nem. A múltkor azonban Icuska, a reflexológusom mondta, hogy a cipőm kopogásán lehet hallani, hogy aznap mit játszok. Ez elképesztő, de lehet benne valami. Az biztos, hogy amikor a Roncsderby megy, akkor délután már nem szabad mással foglalkoznom. Olvasgatom a szövegem, hallgatom a dalokat, készülök. Néha úgy érzem, hogy régimódi vagyok. Elnézem némelyik kollégámat, akik szinte az utcáról is be tudnak esni a színpadra. Nekem a takarásban koncentrálnom kell, ott már nem tudok dumálni, annak a helynek olyankor már intimitása van számomra.

– Mennyire lett szolnoki negyedszázad alatt?

– Harminchárom éve vagyok a pályán, ami krisztusi szám. Ebből majdnem huszonötöt Szolnokon töltöttem. Vidéki színésznő lettem, ami egyfajta mentalitást is jelent. Azt szoktam mondani, hogy nem nekem kellett elmenni a jó rendezőkért, hanem hozzám jöttek. Tisztelem azokat, akik bátrak annyira, hogy időnként váltsanak. De nekem ma már fontosabb, hogy megállítsanak az utcán, ismerjenek a városban. Sokkal többe  ér a szolnoki színházba járó tizenkétezer ember szeretetet, mintha a tévéből ismernének egy millióan.

(A címlap kép a Roncsderby, az első kép A tanítónő, a második pedig a Csupa balláb című előadásokon készült, és a Szigligeti Színház honlapjáról valók.)