2025.10.14. (kedd)

Marad a saját levünk

Marad a saját levünk

Dátum:

Napok óta rekkenő a hőség. Közben lassan eltűnik Szolnok alól a Tisza. Máshol kincset érő ivóvizet szórunk szét. A fáink állnak vesztésre. A forróságnak jobb a PR-ja, mint a hóesésnek és a felhőszakadásnak, hisz nem követelünk azonnali megoldásokat. Tétován tűrünk és maradunk a saját levünkben.

Nézem a rekkenő hőségben a Szolnok alatt lassan ismét elfogyó Tiszát. És nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy minden percben kincs pereg ki az ujjaink közül. Az egyre nagyobb forróságban úgy folyik el mellettünk a szőke folyó, mintha nem a jövő kincse lenne. Vagy mintha olyanok lennénk, mint azok a népek, aki szénmezőkön ülve fagytak meg, és dolgoztatták önmagukat igásállatként, miközben az éltető meleg és az erő karnyújtásnyira volt tőlük. Ilyenkor persze felébred bennem az álmodozó is, a „milyen jó lenne, ha” gondolatokkal. Mert milyen jó lenne, ha valahol Szolnok alatt vissza lehetne duzzasztani a Tiszát, mindig nagyjából állandó vízszintet biztosítva, és a forróság idejére a vizét tárolva. És milyen jó lenne, ha ez a duzzasztó a Duna-Tisza csatorna végén lenne, és újra szállítási útvonallá válna a folyónk, környezetszennyező kamionok és tehervagonok sorát kiváltva.

Nézem a rekkenő hőségben a szolnoki kertek és parkok locsolását. És nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy kincset érő ivóvízzel öntözünk, azaz két kézzel szórjuk az egyik legfontosabb erőforrásunkat. Eszembe jut, hogy olyan ez az egész, mint amilyenek a szocializmus idején a termelési versenyek voltak: papíron hasznot termeltek, a valóságban meg csak veszteséget. És ilyenkor is álmodozni kezdem, meg jönnek a „milyen jó lenne, ha” kezdetű mondatok. Mert ilyenkor milyen jól jönne az a rengeteg esővíz, amibe egy hónapja még belefulladt fél Szolnok. Persze csak akkor, ha nem a szennyvízzel együtt hömpölyögne tova, hanem attól külön tudnánk valahol tárolni a forróbb napokra. És akkor a felhőszakadások idején se kellene rémülten rohangálnunk.

Nézem a rekkenő hőségben a szolnoki utcákon is megolvadó aszfaltot, a tojássütésre alkalmas díszburkolatot, az agylágyító forróságban kihaló utcákat. És menekülök az árnyat adó fákkal beültetett közterületekre, amilyen például a Baross utca középső szakasza. Közben meg nem értem, miért kezdődhet bármilyen építkezés fák kivágásával, hogy adható át közterület – például nagyobb parkolók – árnyat adó fák ültetése nélkül. Sőt, miért tartunk még mindig ott, hogy ha egy fa lombkoronája belelóg a balkáni légvezeték-hálózatunkba, akkor inkább a motoros fűrész kerül elő, és nem a tervezőasztal, hogy a vezetékek föld alá helyezését kitalálják. Már nem is kezdek bele a „milyen jó lenne, ha” kezdetű mondatokba, mert a legutóbbi szolnoki özönvíz után is leírtam, hogy az egyre nélkülözhetetlenebb légkondik miatt is milyen jó lenne a vezetékeket a föld alá helyezni (az esővíz gyűjtőkkel együtt).

Nézem a rekkenő hőségben a munkanapok délutánján is vasárnap délelőttöket idézően kihalt szolnoki utcákat. És eszembe jut, hogy a ma már ritka hatalmas hóeséssel, az egyre sűrűbben előforduló felhőszakadásokkal szemben a rekkenő hőségnek milyen jó a PR-ja. Mert az előzőek mindenkit azonnal érdekelnek, rögtön felháborítanak, halasztást nem tűrő megoldások követelését generálják, a napokig tartó forróság viszont olyan, mint a lassan kiépülő diktatúra. Csendben tűrjük. Elfogadjuk. Adottságnak tekintjük. Széttárjuk a karunkat, és arra gondolunk, majd az idő múlása megoldja helyettünk ezt a problémát is, és addig úgy se fáj, amíg nem bennünket vagy valamelyik közeli hozzátartozónkat vágja kupán.

Úgy tűnik, nekünk már együtt kell élnünk az egyre forróbb nyári hónapokkal. Csak az nem mindegy, hogyan. Igaz, a megoldást sem akkor kell kitalálni – és főleg tenni érte -, amikor már egy hete negyven fokhoz közelebb van a nappali hőmérséklet, mint a harminchoz. Persze az ilyesmivel nálunk nem lehet választást nyerni, tömegeket fanatizálni és egymásnak uszítani, hirtelen sokat keresni. A lózungok és a politikai kommunikáció ebben az esetben nem helyettesítheti a tényleges munkát. Ezért bele se kezdünk. Inkább mindenki fő a saját levében.

Előző cikk
Következő cikk

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Van, aki húzza, van, aki nézi

Ez a fénykép valamikor a hatvanas években készült Szolnokon. A Zagyván vagy a Tiszán, valamelyik tavaszi árhullám levonulásakor. A fél évszázados felvételen azonban nem a hely az igazán érdekes, hanem ez elkapott jelenet. Zseniális pillanat, aminek a mára is vonatkoztatható értelmezései lehetnek.

Egy turista okoskodásai (1.)

Az a betegségem, hogy külföldön járva mindig azt nézem, hogy ott mi működik, ami nálunk nem. És vajon miért? Azt hiszem, ez nem kisebbrendűségi komplexus, hanem az örök optimizmus: ha már olyan büszkék vagyunk az eszünkre, néha használhatjuk is. Angliai jegyzetek.

Akkor most hogyan?

Tudom én - magamról is -, hogy szeretünk szabályokat szegni. Egy kis előnyért meg hülyének nézzük a törvénytisztelőket. Mintha boldogabbak lennénk attól, hogy a közös törvények ránk nem, csak másokra vonatkoznak. De azért nagyhangon magyarázzuk, hogy bezzeg máshol.

Az ember a jobbért születik!

"Áprilistól Simon Ferenccé a Gorkij út" - ezért az újságcímért a szakma nevében kérek elnézést. Szolnokiként pedig azért, hogy a közgyűlésünk a Gorkij utca nevét Simon Ferencre változtatta. Ez nemcsak rólunk állít ki szegénységi bizonyítványt, de Simon Ferenc emlékébe is belegázol.