A Boldog Sándor István körút eleje – a Baross és az Ady között – a galambok körében igen kedvelt, aminek az az eredménye, hogy az ottani járdák általában, azaz a legtöbb napon kifejezetten szégyellnivalók (szerintem). A Vízügyi székház oldalában szőnyegszerűen szárad a galambürülék a viacolorra, de a néhai sportbolt oldalán is komoly szlalomozást igényel, ha valaki galambszarba lépés nélkül akar ott átjutni. Tudom, nem ezek az egyetlen undorítóan kinéző járdák a városban, a Kossuth téren, az Árkád folyosóin, de a Barosson és máshol is épp elég szégyenfoltot lehet(ne) találni.
Erre a problémára természetesen többféle reakció is elképzelhető.
Mondhatjuk, hogy a város köztisztasági cége mindent megtesz a nyomok eltakarítása érdekében, de kapacitásaik végesek, nem öblíthetik le a járdát minden galamb után. Tény.
Védekezhetünk azzal, hogy tessék eldönteni, fákat és madarakat, azaz némi természetet akarunk magunk körül, avagy sivár, kihalt közterületeket. A többség válasza nem kérdéses.
Felhorkanhatunk, hogy ezekben a háborús és inflációtól terhes időkben van ennél sokkal fontosabb problémánk is, akinek nem tetszik a szarszőnyeg, keressen más utat magának, meg egyébként is miért kell mindig csak a rosszat észrevenni. Ne vitassuk el, hogy a város összes járdájához viszonyítva a galambszaros járdákat, az utóbbiak aránya jóval kisebb, sőt talán nem is adna ki egész százalékot. (Jaj! Nehogy holnapra ebből legyen az aktuális sikerpropaganda!)
Persze átmehetünk Hírcsárdába vagy kétfarkú megközelítésbe is, miszerint Szolnokon az akkumulátorgyárak megjelenésééig a guanó-biznisz kerül előtérbe, és a most már tényleg elkészülő citromsavgyár mellett hasonló ütemben egy foszfor- és nitrogénüzemet is építünk. Avagy Szolnok városa ezzel próbálja a helyiek szerencséjét fokozni, akiknek nincs is más dolguk, mint minden séta útvonalába egy lottózót iktatni. Ez maximum néhány másodperc vidámságot okoz.
A magyarázatok (kifogások) helyett szerintem inkább valamiféle megoldást kellene találni. Mert a világot járva nekem úgy tűnik, hogy a nagyvárosi létnek és a városi madaraknak nem velejárója a madárürülékes ugrópálya kialakítása a járdákon, bár vitathatatlan tény, hogy mindenütt küzdenek efféle kihívással. De kell lennie valami megoldásnak, ami vagy távol tartja bizonyos helyektől a madarakat, vagy valamilyen módon csökkenti a szaporulatukat, vagy némi varázslattal eltünteti a kellemetlen nyomaikat. Nem azt mondom, hogy a megoldást itt és most nekünk kell kitalálni, hiszen máshol, máskor, mások már megtették, csak meg kellene kérdezni tőlük. Státusztörvény ide, pedagógus életpályamodell oda, azért tanulni továbbra sem szégyen. Miként jelenleg még csak az ellenzékinek mondott sajtónak meg embereknek nem szakad kérdezniük, az adófizetők pénzéből, az államkassza emlőin csimpaszkodóknak még lehet.
Nem igazán értem, miért nem teszik? Az nem lehet, hogy ők mindig csak a szolgálati autóval járnak, és arról a beosztottak takarítják le az esetleges galambaszart. Azt se hinném, hogy már nincs a környezetükben senki, aki szólni merne, hogy Szolnok legtöbb pontjáról csak galambszaron átgázolva lehet megközelíteni gyalog a szolnoki városházát. Azon is csodálkoznék, ha a megoldást a közelgő kampányra tartogatnák, és néhány hónapon belül a galambszar-mentes belváros szlogennel próbálnánk maradni a tutiban. Lehet, hogy van itt valami titok, ami Szolnok galambjainak kedvez, és ezért marad nekünk, szolnoki polgároknak a galambszar-szőnyeg?
(Az utolsó két kép nem friss, a blogSzolnok archívumából valók, illusztrálandó, hogy nem újkeletű problémáról van szó.)
