Nem tudom eldönteni, hogy ebben az évadban is Nagy Viktor nevéhez fűződik-e a legjobb rendezés, hiszen lesznek még bemutatók, de hogy fontos, akár évekre meghatározó előadás a Sztárcsinálók, abban egészen biztos vagyok. Amint az a tavalyi A salemi boszorkányoknál már kiderült a Szigligetinek, a színészeknek és a nézőknek is nagyon jót tesz, ha Nagy Viktor Szolnokon dolgozik. Ugyanis nem szimplán elővesz darabokat, nem egyszerűen színpadra állítja és megússza, ami a kezébe kerül, hanem bátran aktualizálja, maivá teszi, és két kézzel osztja a nézőknek az ébresztő pofonokat. A látszat ellenére nem könnyű szórakozás, amit kapunk tőle, hanem érzékszerveink által agyunkat dolgoztató színház.
Amihez persze elengedhetetlen a jó darab. Bár azt gondolom, hogy miként a ronda nőket az ügyetlen férfiak, a rossz darabot a tehetségtelen – pontosabban gondolat hiányos – rendezők, vagy önmagukat annak nevező színházi közmunkások találták ki. A Várkonyi Mátyás és Miklós Tibor által a nyolcvanas évek elején írt magyar rock-opera viszont nem egyszerűen megfelelő alapanyag a kiváló rendezéshez, hanem olyan mű, ami ha nem itt születik, nem magyar a szövegkönyve, és valaki pénzt, paripát, fegyvert tesz a londoni vagy New-York-i bemutatóba, akkor ma ezres szériákban futó világsiker. Ugyanis az alap sztori olyan világtörténelmi esemény, amit a művelt világ mind az öt kontinensen ismer, sőt valamilyen formában – legalább utalásokban – a nemzeti kultúrákba is átemel. Ráadásul Néró történet időtlen, és az elmúlt kétezer év bármelyik korára aktualizálható. Igen, akár a mai Magyarországra is.
Nagy Viktor rendezése nemcsak a nyilvánvaló szellemi gyomrosok miatt jelent komoly kihívást, hanem a rengeteg utalás okán is. Esküszöm, lábjegyzetelni kellene az előadást, vagy valami hangalámondásos rendezői változatot kellene csinálni, mert annyi mindent pakolt bele a rendező az egyébként is elképesztően lendületes és mozgalmas előadásba, hogy csak kapkodtam a fejemet. Az teljesen nyilvánvaló, hogy Ónodi Gábor miért Conchita Wurst képében jelenik meg a dalversenyen. Viszont nekem még dolgoznom kell Néró, számomra István királyos császári bevonulásán vagy például a tömegeket bujtogató főkolomposok betyársereges jelmezén. Egyikkel sincs baj, sőt! Csak imádom, amikor a színház provokál és gondolkodtat.
A rendező és a darab mellett természetesen szólni kell a szereplőkről is. A Senecát alakító Barabás Botondot és a Juvenalist megformáló Dósa Mátyást most külön nem fényezném, csak rögzítem, hogy az előadáshoz sokat hozzárakó, megkerülhetetlen tartópillérei és mozgatói. Az Octaviát játszó Molnár Nikolettről sem tudok mást mondani, mint hogy régen volt ennyire szép hangjában és megjelenésében. Az egyik fontos bajkeverőt, Tigellinust alakító, vendégként Szolnokon játszó Nagy Lórántról viszont ódákat illene zengenem. Hangban, színpadi jelenlétben és játékban is nagyon odatette magát. Amint a premieren a Néró anyját alakító, a cselekményt elindító Agrippinát játszó Molnár Gyöngyi is. Mindkettőjüket nagyon szívesen marasztalnám hosszabb távon is a Szigligetiben, mert a Sztárcsinálókban mutatott teljesítményükkel jó pár darabban el tudnám képzelni őket.
(A képek a Szilgigeti Színház honlapjáról származnak.)
