A dolog nem indult valami jól. Pedig csak az étterem nem dohányzó részét kerestük. Úgy tűnt, mintha a pult mögött álló hölgy meglepődött volna a kérésen, és kicsit kelletlenül mutatott a középső szint, elszeparált asztalára. Tény, ott nem dohányoznak. Csak mintha büntetésből ültettek volna oda, hogy ha nincs füst, akkor élvezzük a mellékhelyiség közelségét.

De nem törtünk le! Annak ellenére sem, hogy a személyzetnek egy pillanatra sem sikerült feldobnia bennünket. Nem vagyok biztos abban, hogy szombat kora este tehertételnek kellene éreznünk magunkat egy olyan helyen, ahol fizetünk a vendégszeretetért. Szolnokon van egy-két vendéglátóipari egység, ahol már kifejezetten adnak arra, hogy a semmibe sem kerülő mosollyal és kedvességgel fogják- és tartsák meg a vendégeket. Tehát nem ördöngösség a dolog.

Főleg, hogy az Andante belülről kifejezetten kedves és izgalmas. A falak egy részét felnagyított szolnoki képeslapok díszítik, amik engem mindig levesznek a lábamról. A falak másik felén pedig kortárs, a nekünk kiutalt részben pedig „klasszikus” képek lógnak. A Pólya Tibor festményen például kifejezetten csodálkoztam, és ha lett volna kedvem beszélgetésbe elegyedni a felszolgálóval, szívesen megkérdeztem volna, hogy mi végre is van ott az a kép.

Mint említettem, a palacsinták ígérete csábított újra az Andantéba. Több mint ötven félét kínálnak, és nemcsak az otthon megszokott édes verzióban. Már választani sem volt könnyű, várakozni pedig kifejezetten nehéz. Rettegtem, hogy mivel tölti a szakács a rendelés és a felszolgálás között eltelő időt.

Őszinte leszek. Különleges, friss, egyedi és kifejezetten élvezetes palacsinták elkészítésére szánta. Nagyon bánom, hogy nem mertem a sósból rendelni, ugyanis a páromnak kihozott zöldpalacsinta olyan eszméletlen ízeket kínált, hogy nem akartam hinni a számnak. Még szerencse, hogy megosztotta velem. Ahogy én sem egyedül ettem meg a Tiroli almás palacsintatortámat, aminek csiklandozását még most is érzem a nyelvem alatt. A gyerekek kevésbé merész mogyorókrémes és epres habos palacsintája is meghaladta az otthon elkövethető szintet. Nemcsak a töltelék, de a tészta okán is.

Nem fizettünk sokat. A négy palacsintáért és a négy üdítőért háromezer forint körül volt a számla, de amikor kijöttünk, úgy éreztem, mozdulni se tudok. Viszont most egészen biztos vagyok abban, hogy a még hátra lévő 48 palacsintát is ki fogom próbálni – először a sós és vegetáriánus kínálatot – mert van a dologban valami hívogató fantázia.

Nem tudom, kicsoda Ági néni, akinek a neve alatt a palacsinta kínálat fut, de a kezét ismeretlenül is csókolom. És nagyon kérem, adjon a pincérek szájába a palacsintáiból, hátha elhiszik, hogy az élet szép. És finom.

(A belső oldal képei az étterem honlapjáról valók.)