A Kell a szavazatom valakinek? című írásomban felsoroltam néhány olyan helyi témát, amelyekről szívesen meghallgatnám a Szolnok és a környékbeli települések országgyűlési képviselői mandátumáért indulók elképzeléseit, gondolatait és számon kérhető ígéreteit. Az egyik ilyen téma a második szolnoki, belvárosi Tisza-híd, lassan két évtizede húzódó ügye, amire 2005-ben kaptunk már olyan ígéretet egy akkori minisztertől, hogy 2015-re biztosan készen lesz. Nem lett, igaz, ki emlékszik már arra a miniszterre meg a pártjára, tehát számon kérni se nagyon lehet. Ez azonban ne szegje kedvünket! Avagy a remény hal meg utoljára.
A magam részéről a második, belvárosi Tisza-híd szükségességéről nem vagyok hajlandó vitatkozni. Aki bármilyen elkerülő úttal, meglévő híd bővítésével vagy akár a 4-es forgalmának elterelésével próbálna lebeszélni e közlekedési műtárgy fontosságáról, az az én voksomra ne számítson. Aki ugyanis próbált már reggel 7 és 8 óra között Szanda vagy a Kertváros felől a belvárosba bejutni, netán délután vagy hétvégén a belvárosból a Tisza túloldalára kocsival átkelni, annak szemernyi kétsége sem lehet afelől, hogy Szolnoknak szüksége van egy második, a város belterületén lévő, elsősorban az itt élők és dolgozók – tehát nem a tranzit forgalom – kiszolgálására alkalmas, állandó, folyami átkelőre. Ha pedig valaki képes felidézni néhány olyan órát, amikor a 4-es elkerülőn baleset történt, ezért a városra zúdul a főút teljes forgalma, az egyetlen releváns kérdést tehet fel: eddig miért nem épült meg Szolnok második, tiszai, közúti hídja.
Tegyük hozzá, hogy a spanyolviasz feltalálása nem most történik. A köztudatban leginkább Csáklya utcai hídként emlegetett terv története minimum az ezredfordulóra nyúlik vissza. Azaz legalább négy – de lehet, hogy öt – parlamenti ciklus telt el azóta, hogy a második belvárosi híd terve nem egy kósza ötletként, hanem határozatokban, tanulmánytervekben, és ki tudja, milyen egyéb, drágán készült dokumentumokban, kézzelfoghatóan megszületett. Elfogódottan vagy demagóg módon úgy is fogalmazhatok, hogy lassan két évtizede csak a porhintés megy, a tervekről való beszámolás, csak éppen az első kapavágáshoz nem sikerült megszerezni a kapát. Holott húsz év alatt se a város lélekszáma, se a gépkocsik darabszáma nem lett kisebb, továbbá se a közösségi közlekedés szerkezete, se az autózási szokásaink nem változtak olyan irányba, hogy lemondhassunk a második hídról.
Szolnok térképére ránézve, a város olykor katasztrofális közlekedési állapotait látva, a Szandán és az azon túli települések lakóinak reggeli kínlódását ismerve, nálam választói prioritás a Csáklya utcai híd mielőbbi megépítése. Aminek jobb parti pillérei valahol az egykori papírgyár belvároshoz közelebbi oldalánál lennének, hogy a Temető és a József Attila úton lényegében a Szántó körút által megtestesített városi körgyűrűhöz, és annak leágazásaihoz kapcsolódjon. Bal parti pillérei pedig valahol a Tiszaliget sarkához kerülnének, hogy aztán a Szandai réten lévő áruházak mögötti kétszer kétsávos úthoz jussunk, illetve onnan a Szandát tehermentesítő, valahol a régi töltések helyén futó, a 442-es főút új elejéhez kapcsolódjon. Duplájára növelve a jelenleg egyetlen hídból adódó áteresztő képességet, tehermentesítve az Ady Endre utat és a belvárost, szétosztva a városrészek közötti forgalmat.
Hidat építeni persze nem olcsó mulatság. És nem azért, mert mondjuk, az én álmaimban építészetileg is egy olyan különleges híd jelenik meg, ami újabb turisztikai látványossága lehetne a városnak. Hanem azért, mert ez eleve drága műfaj, ráadásul csak a ráhordó utakkal, a forgalomszervezéssel együtt van értelme, ami tovább növeli az egy méter hídra vetített, és akár elborzasztónak is beállítható költségeket. Nincsenek illúzióim: a város éves költségvetésével vetekedhet egy ilyen beruházás ára.
És itt jön képbe a leendő országgyűlési képviselőnk. A második, szolnoki, belvárosi Tisza-híd ugyanis rajtunk, azaz a városban és környékén élő nagyjából 120-140 ezer emberen – azaz az ország 1-1,4%-án, a választópolgárok mondjuk, 2%-án – kívül senki másnak nem fontos. Márpedig csak saját pénzből akkor tudnánk megépíteni, ha egy évben semmi egyébre nem költene a város, vagy ha 15-20 évre minden egyéb fejlesztést jegelnénk. Tehát dolgozni, lobbizni, kilincselni kell azért, hogy ez a híd jórészt a központi költségvetés vagy az unió pénzéből valósulhasson meg. Amire lehet az egyik érv, hogy talán Szolnok megérdemel harmincévente egy új Tisza-hidat, és ha megkapja, egy újabb emberöltőn át nem fog ilyesmiért kilincselni.
Nem könnyű feladat. De nem mondom, hogy képviselőnek lenni, egy várost és környékét a parlamentben képviselni egyszerű. „Csak az jöjjön, aki bírja/aki tudja, hogy végig csinálja!/Csak az jöjjön!”
