Elfogult leszek. Ha jól emlékszem, valamikor három évvel ezelőtt, talán az Apácák után írtam, hogy a Cabaret megrendezését követelem Radó Denistől. Nem hinném, hogy emiatt vette elő idén ezt a világszerte játszott, és sokak által ismert musicalt, azt viszont be kell vallanom: a premier után is vállalható a követelésem. Főleg azért, mert sem az 1972-es amerikai film, sem a kilencvenes évek elején a Madách Színházban bemutatott változat nem tolakszik elénk a szolnoki színpadon. Ahogy a Jézus Krisztus Szupersztár is teljesen egyedi volt Radó Denise rendezésében, úgy számomra a Cabaret is különlegesre sikeredett.
Ami miatt még azt is meg tudom bocsájtani, hogy a frenetikus kezdés után kicsit leül és szétnyúlik az első felvonás. Pedig az emberekből és szinte csak kofferekből álló berendezés és kellékek sokáig lekötnek. Ahogy a hol fehér dobozbelsőként, hol tükörteremként funkcionáló belső tér is. Nem beszélve a színpad és a nézőtér közé belógó Cabaret feliratról, ami a mozgásával hol elválaszt, hol beenged a Kit-Kat Bárba és harmincas évek elejének élvhajhász Berlinébe. A Konferanszié Járai Máté és az egész társulat próbálja lendíteni, pörgetni az előadást, de egészen a szünet előtti utolsó jelenetig az az érzésem, öncélúan toporgunk egyhelyben.
Aztán, amikor abban a jelenetben kiderül, hogy a Barabás Boton által kimérten és hihetően megformált Ernst tulajdonképpen ki is valójában, és az először felismerhetetlen, aztán kellően frivol Molnár Nikolett elkezdi énekelni a „Holnap már az enyém” című, rossz emlékű indulót, majd sorra kerülnek elő a horogkeresztes karszalagok, a végén pedig több tucat jobb kéz emelkedik a magasba, az mélyütés. Tudtam, hogy lesz ez a dal, tudtam, hogy valahol elő kell buggyannia a nácizmusnak, ám mégis váratlanul és övön alul ért a jelenet. Ami egy kicsit helyre rakta az első felvonást. És, amivel a premier közönsége sem igazán tudott mit kezdeni. Egy ilyen jelenetet a dal, a karszalagok és náci karlendítés miatt nem lehet megtapsolni. Viszont a színészeket és a rendezőt mégis meg kellett volna. Tanácstalan és suta volt a taps.
Ennek a jelenetnek köszönhetően azonban a második felvonás már teljesen más alapokról indul, és még majdhogynem rövid is. Mert annyi mindent kell elmesélnie, hogy kapkodjuk a fejünket. Ennek köszönhetően pedig nem egy zenés darabot látunk, hanem egy igazi drámát, ahol néhány jelenetben zene is van. A szolnoki Cabaret-ban így nem a zenéé és az ismert – bár más fordításban elhangzó – daloké a főszerep. Hanem a személyes kis drámáké, amikből a diktatúrák és a nácizmus kisemberi olvasata bukkan elő. Amelyek magyarázatot adhatnak arra, hogy az a sok mocsok miként ömölhetett a nyakunkba.
A szolnoki Cabaret főszereplői egyértelműen Gombos Judit és Horváth Gábor, holott Schneider asszonyként, és Schultz úrként epizodisták is lehetnének. Ám úgy érzem, Radó Denise éppen az ő drámájuk köré építette fel az előadást. Ami mellett Kertész Marcella Sally-ja – ezt alakította Liza Minnelli a filmben – csak azért nem jelentéktelen, mert Dósa Mátyás olyan Cliff, amilyen remélem, mindannyian lettünk volna nyolcvan évvel ezelőtt. Az elmebaj felismerője, az őrület ellen tiltakozó. Akiről ma már tudjuk, elbukott, és ezért nagy árat fizettünk.
Járai Máté Konferansziéja, aki zseniálisan van kint és bent a történetben és az előadásban, mindezt gyilkos mosollyal, minden megjelenésével és megszólalásával, kellő aljassággal csöpögteti ránk. Mert sokszor tényleg kiderül, hogy az „élet egy kabaré”. De nem zenés és könnyed, mint elsőre hihetnénk, hanem őszinte és kegyetlen, mint a tükör, amit a jó színház tart elénk.
(A fotók az előadás műsorfüzetéből valók.)
