Hatalmas teherrel indulhatott neki Antal Nimród a kilencvenes évek bankrablójáról – mondjuk ki: egy köztörvényes bűnözőről – szóló játékfilm elkészítésének. Ezt a terhet egyrészt maga hozta a klasszikussá vált Kontroll-lal, az amerikai filmes karrierjével, illetve azzal a cirkusszal, ami akörül zajlott, hogy hazajön vagy nem, vállalja ezt a filmet vagy sem. És ehhez adódik még mázsás súlyként Ambrus Attila személye és tetteinek megítélése, amit csak tovább nehezít, ha valaki annak idején követte a Viszkis évek alatt épülő mítoszát, netán olvasott is a „munkásságáról”. Ráadásul a már a vetítés előtt meglévő terhek felsorolásának a végére még itt sem lehet kitenni a pontot. Az elkészült film promóciója során ugyanis olyan sztorik is előkerültek, amiket a kíváncsi néző a mozivásznon szeretne viszontlátni. Tehát nem nagyon lehet úgy beülni erre a filmre, hogy ne legyen tele az ember előítéletekkel, várakozásokkal, információkkal. Nehéz kezdés.
A vége főcím szemem előtti lefutása után bizakodó vagyok. Reménykedem, hogy úgy járok A Viszkissel, mint annak idején a Magyar vándorral. Azzal a különbséggel, hogy ott kvázi dühöngve jöttem ki a nézőtérről, itt meg inkább csalódottan. Viszont a Magyar vándor az évek múlásával és a megtekintések számával arányosan egyre jobban tetszik, és minden alkalommal képes vagyok benne valami újat felfedezni. Évek múlva elárulom, hogy A Viszkis esetében megtörtént-e ugyanez.
Elsőre ugyanis nem azt kaptam, amit vártam. Ez se nem krimi, se nem dráma, se nem vígjáték. Izgalmas és látványos akciófilmnek pedig csak becsukott szemmel nevezhető. Antal Nimród Ambrus Attiláról szóló 126 perces alkotása egy már-már dokumentarista, szociológiai megfejtés- és felmentéskísérlet. Ami 115 percen keresztül két férfi egymás melletti elbeszélésére épített visszaemlékezés-lánc, majd a Viszkis szökését követően egy korabeli híradómozaik. Rettegtem, hogy megidézik a magyar televíziózás legalját, amikor a TV2 megszakította a műsorát, megjelent Pálffy István egy üveg whiskyvel a képernyőn, és elégedetten beolvasta az MTI gyorshírét Ambrus elfogásáról.
Próbálom a film hibáit gyorsan elfelejteni. A szerelmi szál annyira halvány, mint a Viszkis szerelmét alakító hölgy alakítása. A kilencvenes évek miliőjének megteremtése – akár a régi pénzek minőségét, akár az utcákon futkosó autók és látható feliratok tekintetében – siralmas. A kitalált banknevek egyenesen röhejesek. Az pedig, hogy az ideiglenesen kölcsönbe kapott lakást egy évtizeddel később is ugyanolyan állapotban használhatja a Viszkis, tipikus példája annak, amikor a rendező és a forgatókönyvíró bármiféle kontroll nélkül lehet ugyanaz az ember. Nem szépítem: nem nagyon látszik az 1,3 milliárd állami forint.
Pedig Gazsó György leginkább hallható szövegek nélküli, arcával és testével játszó hoki edzője ennél sokkal többet érdemelne. Miként a mellékszereplőként tökéletes Oszter Sándor, Tóth Ildikó, Csuja Imre, Csőre Gábor vagy Lukáts Andor is. Nem is beszélve a kaszkadőrökről, akik abban a néhány akciójelenetben, ami bekerült a filmbe, parádés dolgokat mutatnak. És bevallom, nekem Szalay Bence épp oly tökéletes Viszkis, mint a társául szegődő Klem Viktor. Viszont Schneider Zoltán a Viszkisnek feszülő nyomozóként a magyar Columbok sztereotípia gyűjteménye. Egyszer tud ebből kilépni, amikor az irodájában rájön, hogy az épületben támadt felfordulást a Viszkis szökése okozza.
Ne higgyenek nekem! Ha másért nem, azért az egy mondatért váltsanak jegyet Antal Nimród filmjére, amikor a Viszkistől a sporttársai megkérdezik, mégis honnan van hirtelen pénze: medvebőr b?meg. Lehet, hogy megszületett a lopás kimagyarázásának egy új formája.
