(Évzáró ismétlés: ez az írás 2017. augusztus 21-én jelent meg először.)
Azt mindenki tudja, hogy a felhőkarcolók építése az Egyesült Államokból indult, és leginkább az égbe szökő telekárak meg a befektetői és tervezői „nagyravágyás” hívta életre őket. És ugyanezek az okok vezettek ahhoz is, hogy napjaink felhőkarcolóinak többsége a Távol- és a Közel-Keleten található. Amiket pedig jó száz évvel ezelőtt még felhőkarcolónak tekintettek, azok közül mára sok csak toronyháznak (90 méter fölötti) vagy éppen magasháznak (30-90 méteres) nevezhető. Így egyelőre Magyarországon is csak magasházak vannak, amelyek közül a legnagyobbak, szinte kivétel nélkül a hatvanas-hetvenes években épültek.
Nyilvánvaló, hogy a hazai magasházak építését nem az elszabadult telekárak, sokkal inkább a szorító lakásínség és irodahiány, a tervezői „megmutatni akarás”, illetve rossznyelvek szerint a városi és megyei párttitkárok „kivagyisága” magyarázta. Legalábbis Salgótarján, Gyöngyös, Debrecen, Miskolc, Veszprém, Pécs, na és természetesen Szolnok esetében is sokan ezzel indokolják, hogy a hatvanas évek végétől a hetvenes évek közepéig sorra húzták fel a helyi „felhőkarcolókat”. Aminek aztán 1974-ben feküdt keresztbe az illetékes minisztérium – megtagadva újabb engedélyek kiadását -, mert rájöttek, hogy az ilyen „otthonkombinátokban” az egy lakásra eső költség sokszor duplája, mint egy szimpla emeletes szalagházban. Ennek a felismerésnek köszönheti például Jászberény, hogy ma nem magasodik többemeletes ház a városközpontja fölé, miként emiatt nem lett Szolnokon sem négynél több „toronyház”.
Pedig további öt magasház tervének nyomaira lehet bukkanni a korabeli megyei napilapban. Ahol még karikatúrákkal is poénkodtak a várost „ellepő” nagyon-nagyon magas házak miatt. Az egyik, a hetvenes évek elején született rajz például azt vizionálta, hogy olyan magas házak épülnek majd a Tisza-parton, amiknek a szobáiba felhők úsznak be a nyitott ablakon. Egy másikon pedig Szent Péterből lett másodállású liftkezelő az egyik szolnoki toronyházban. Lehet, hogy pont annak az ötnek az egyikében, amelyek végül soha nem épültek fel?
A Néplap 1968-ban tudósított arról, hogy az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium Városépítési Tudományos és Tervező Intézete elkészítette a szolnoki vasútállomás környékének rendezési tervét. Ebben már szerepelt a Várkonyi téri 22 emeletes ház terve, ami körül egyébként 4-12 emeletes épületek sorakoztak volna. És itt tűnik fel az egyik soha meg nem épült szolnoki magasház is, amit a Rékasi úti vasúti átjáróhoz javasoltak, feltételezhetően a felüljáró megépítése után. Ez egy 15 emeletes magasház lett volna, amiről 1969-ben – miközben már dolgoztak a Vosztok úti 18 emeletesen – már úgy írt a lap, hogy 1975-re kell elkészülnie.
Ráadásul nem maradt volna magányos, hiszen ugyanaz a cikk a Thököly és a Mátyás király út sarkára tervezett 15 emeletessel együtt egy másik hasonló méretűt is említ, aminek pedig a Thököly és a Csokonai sarkára kellett volna kerülnie. Mintegy Szolnok Jászság felőli kapujaként értelmezve a két, legalább 100-100 lakásos házat, amelyek között a 32. számú főút futott volna be a városba.
Azt hiszem, ez a két magasház épp annyira nem zavarna ma senkit, mint a végül 1970-ben és 1971-ben átadott Várkonyi téri és Tallinn (Vosztok) városrészi 18 emeletesek. Viszont a Zalka Máté sétányra megálmodott toronyház – a cikkből nem derül ki, hogy azt 15 vagy 22 emeletesre tervezték-e – igazi merénylet lett volna Szolnok látképe ellen. A nevezett sétány ugyanis a vízi rendőrségtől a Tisza szállóig futott a Tisza-parton, így pont úgy tette volna tönkre a Szolnok büszkeségének számító három templomos látképet, miként teszi ma az egykori ÁÉV munkásszálló és a színház melletti katonai tízemeletes. Ezek megítélésén már vitatkoztam korábban, de fenntartom a véleményemet: hiba volt ezeket ide engedélyezni, miként kétes dicsőség megtervezni is. Nincs kétségem afelől sem, hogy ha Pesten, a minisztériumban nem kap valaki észbe, akkor Szolnokon simán felépül a sétányra egy magasház is.
Ugyanez a döntés akadályozhatta meg az 1975-ben átadott Vízügyi székház párjának tekinthető, nagyjából a mai Pelikán parkoló és az Agóra előtti park helyére tervezett magasház építését is. Ami egy korabeli makett fotó alapján merőlegesen állt volna a Baross utcára, mögötte az Olajos székházhoz hasonló, kisebb irodaházzal. Hogy ezek melyik szolnoki vagy megyei cégnek lettek volna az otthonai, azt hiszem, örök homály fedi.
Nem úgy az ötödik, soha el nem készült toronyház beköltözőit. A tervek szerint az Állami Biztosító és az Országos Takarékpénztár fiókjai és irodái kaptak volna helyet az egykori Nerfeld-palota, azaz a mai Árkád helyére, a jelenlegi Jubileum térinél is magasabbra álmodott toronyház ívesen futó, passzázsos alsó szintjein. Amit a fennmaradt makett fotó alapján egy belső udvar választott volna el a tényleges toronyháztól, ami legalább 22-24 lakószinttel és további technikai emeletekkel rendelkezett volna. Szerencsére soha sem készült el. Igaz, hajlandó vagyok osztani azok véleményét, aki szerint akár szebb is lehetett volna, mint a feleslegesen elpusztított Nerfeld-palota helyén most álló, jellegtelen Árkád.
Szóval, ha néhány év lelkesedés és számolatlan pénzköltés után – talán a begyűrűző olajválságnak is köszönhetően – nem szabnak gátat a vidéki magasház építési láznak, akkor ma akár kilenc ilyennel is büszkélkedhetnénk. Sőt, az is lehet, hogy nemcsak a legmagasabb lakóház, de a legtöbb lakott magasház is Szolnokon állna. Vagy éppen némelyiket már nálunk is milliárdos összegért bontanák, mint tették a sokáig listavezető, pécsi magasházzal.
(Fotók forrása: Fortepan, Nagy Zsolt, egykori Megyei Tervezővállalat, képeslapok)
