Fejes Katica éneklő szobalányként a majdnem végig néma Vándor Attila oldalán A víg özvegy szolnoki premierjének legnagyobb meglepetése. Az elsőre foglalkoztatási kényszernek tűnő szerepükből mindketten parádés magánszámokat varázsolnak, miközben erről a törékeny kis színésznőről kiderül, hogy nemcsak remek komika, de kiváló énekes is. Azaz van remény, és az idei utolsó szolnoki premier után se kell azt mondani, hogy nálunk nem kellene a zenés színházzal próbálkozni. Főleg, mert a zenés színház, az operett, a magyar operett akár korszerű és mai is lehet, lásd a Vígszínház legutóbbi Mágnás Miskáját, a kaposváriak legendás és a kecskemétiek pár évvel ezelőtti Állami áruházát vagy éppen a Mohácsi testvérek különböző adaptációit. Csak nem szabad úgy megállítani az időt, ahogy a szolnoki előadás második felvonásában a színpad közepén állt a díszletóra.
Szívem szerint most a két szólótáncos nevének kellene itt állnia, akiknek kétszer is volt alkalmuk elkápráztatni a közönséget, igaz, ezzel a műsorfüzetbe nem fértek be. Miként a tánckar tagjai is megérnének egy felsorolást, hisz ebben az évadban talán először léphettek együtt színre, és az kevés, hogy nem okoztak csalódást. Tömegben, talpalatnyi területen, eldugott zenekar hangját követve játszottak a testükkel. És itt a talpalatnyi helyre hívnám fel a figyelmet. A víg özvegy szolnoki bemutatójának ugyanis a legnagyobb bravúrja, hogy a 46 (!) szereplő, a legalább tíz díszítő és a körülbelül 35-40 fő Szolnoki Szimfonikus Zenekar is felfér a színpadra. Igaz, a zenekarból alig látni valamit, és a magam részéről azt se mondanám, hogy túl sokat hallottam belőlük a bemutatón. Az egyébként is katasztrofális akusztikájú Agóra nagytermében ugyanis egy fal mögött játszanak, és követik mindazt, ami a fal túloldalán, a nézők előtt történik. Értem én, hogy mindenki azzal számolt, ez a premier már nem itt lesz. De itt lett. Elképesztő, szerintem olykor megalázó körülmények között.
A társulat szolnoki tagjai persze mindent megtesznek azért, hogy ebből a fura és olykor szomorú helyzetből kihozzák a legtöbbet. A Kertész Marcella, Lugosi Claudia, Gombos Judit trió nemcsak szerepük szerint idézik a régi szép időket. Ónodi Gábor pedig az arcpirítóan fikarsznyi szerepében is képes nagy lenni. Mészáros István Pulcher pedig talán csak azért nem lesz főszereplője a darabnak – pedig az egésznek jót tenne -, mert van benne alázat a szakmája, a többiek és a rendező iránt. Azaz félre ne értsenek: ez az előadás számomra nem a színészeken és a közreműködőkön megy el, hanem az adaptáción és a rendezésen! Tudomásul kellene venni, hogy 2022-t írunk, és nemhogy nem 1905-öt, de 1960-at, vagy 1980-at sem.
Elfogadom, hogy ennek a darabnak nem én vagyok a célközönsége, és azt is aláírom, nem minden előadásnak kell gondolkodtatnia, olykor elég csak a szórakoztatás. De hát mi szórakoztató van egy olyan történetben, ami akörül forog, hogy a haza üdvére való tekintettel ki kaparintja meg a táncosnőből lett gazdag özvegyet a vagyonával együtt? Miközben a darab férfi szereplőinek a többsége félkegyelmű, az asszonyokat meg leginkább a hűtlenség lehetőségének a kergetése motiválja. (És akkor még úriember próbáltam maradni.) Közben pedig a nőket tényleg „feltálalható” tárgynak, fogdosható, mutogatható kellékként használja az előadás. Pedig esküszöm, ha mindezt nem akarta volna komolyan venni a rendezés, és csak egy picit is mer karikírozni, olyan a mára reflektáló, kortárs, zenés előadás születhetett volna, hogy a zenekart elrejtő fal adja a másikat. Gondoljanak csak a jól házasodó gazdag özvegy és az örökségének a haza üdvére való megszerzésére! Hát nem a 21. századi Magyarország?
Persze lehet azt mondani, hogy a taps, a közönség ovációja mindent igazol. (Szerintem nem.) Ez túl drága mulatság ahhoz, hogy ennyivel intézzük el. Mert csak a színpadi szereplők és a láthatatlan kiszolgálóik bérével számolva is nyugodtan kijelenhetjük, hogy A víg özvegy minden egyes nézőjének a székére 5 ezer forintot raknak le a közösből, ha pedig a bődületesen drága jelmezek árát és az egyéb járulékos költségeket is hozzáadjuk, akkor valahol a 10 ezer forint körül járhatunk. Lehet, hogy előbb-utóbb mégiscsak aktuális lesz A víg özvegy alapszituációja, és az államcsődtől csak a gazdag özvegyasszonyok menthetnek meg minket? Ezt is tekinthetjük aktualizálásnak.
(Az illusztrációk az előadás műsorfüzetéből valók.)
