Egy jó kiállításhoz nem feltétlenül régi és eredeti tárgyak kellenek, hanem szív és kreativitás. Miként az sem fontos, hogy a választott téma vagy a tematika bármilyen módon kötődjön a kiállítóhelynek otthont adó településhez vagy intézményhez, hiszen a jó ötlet mindenütt jó ötlet. Azt persze nem tudom, mi kell ahhoz, hogy ilyen kitételekkel is belevágjon egy állami intézmény egy kiállítás megszervezésébe, de úgy tűnik, van rá példa. Mondjuk Székesfehérváron, ahol az ottani Szent István Király Múzeum egyik kiállítóhelyén, a városházával majdnem szemben lévő Hiemer-házban működő Hetedhét játékmúzeumban szívmelengető Réber László állandó kiállítás látható.
Ha elsőre nem ugrana be, hogy ki is volt ez a zseniális grafikus és karikatúrista, akkor idézzék fel Janikovszky Éva Kire ütött ez a gyerek vagy az Örülj, hogy fiú/lány című könyvek illusztrációit! Vagy gondoljanak arra, milyen rajz ugrik be először, ha Bruckner Szigfridre esetleg Mikka Makkára terelődik a szó. Már, ha voltak olyan szerencsések, hogy a magyar irodalom ezen műveivel gyerekként vagy gyermekeknek felolvasó felnőttként találkozhattak. Életem első saját könyve A. A. Milne Hatévesek lettünk, amit ugyancsak Réber László illusztrált, aki azóta az „ismerősöm” és a „barátom”. És, akinek eddig legfeljebb a Lúdas Matyiban megjelent karikatúráit ismertem pluszban, de arról gőzöm sem volt, hogy rajzolt az Élet és Irodalomnak is, sőt Örkénnyel közös képes egypercesei is voltak, egyetlen vonalból alkotott grafikái pedig világhírért kiáltanak.
Ez utóbbiakra a 2018-ban megnyílt, és 2019-ben méltán az Év múzeuma díjjal kitüntetett Vonalba zárt történetek című Réber László kiállításon döbbentem rá. Ami mindössze két nagyobb szoba, ahol egy óra mégis szinte alig elég valamire. Mert Réberhez méltó kreativitással és művészi színvonalon vonultatják fel a vonalba zárt történeteket, kihasználva nemcsak a falakat, a modern technikát, de a padlót és a fények nyújtotta lehetőségeket is. Elsőre nem is a kiállítás szó ugrik be erről a helyről, hanem valamiféle otthon, otthonosság, puha melegség kifejezések. Pedig ezen a kiállításon alig néhány eredeti tárgy, azaz eredeti Réber grafika látható. Mert ez a tárlat nem is erről szól, nem az eredetiség a lényege, mégis olyan teljes képet ad erről a méltatlanul elfelejtett zseniről, mint máshol a történelem nagyjairól sem sikerül teljes múzeumoknak.
Egyik szobában a felnőtteknek szóló rajzok, kicsit fekete-fehérben, a másikban a gyerekeknek készült grafikák színesben, a Szegény Dzsoni és Árnika mese padlószőnyegbe szőtt, óriás társasjátékká összeállt képei körül. És épp úgy lehet Örkény egyperceseket hallgatni Réber illusztrációit megérintve, mint a falnyi gyerekszoba mellett a Kire ütött ez a gyerek történetét megnézni. Ez a kiállítás nem is feltétlenül tudást, ismeretet ad, hanem valami különleges, kellemes életérzést, amiben éppúgy ott van a gyerekkor megidézése, mint a groteszk, felnőtt történetek. Miközben minden szegletéből a szeretet, a kreativitás a megmutatni akarás sugárzik.
Tudom, hogy Székesfehérváron sok minden megnézhető, turistaként, idegenként rengeteg a kötelező kör. De ha ezeken már túl vannak, esetleg unják az ilyesmit, ám mégis valami múzeumi friss leheletre vágynak, akkor Réber mellett döntsenek, ha legközelebb arra járnak. Ráadásul ez a Moskovszky gyűjteménnyel egy épületben látható, ami babáival, babaházaival, régi vonataival és repülőivel egy ritka gazdag és különleges játékgyűjtemény. Nem kevésbé szívvel-lélekkel közszemlére téve.
