2025.10.14. (kedd)

Megnézni és hírét vinni!

Megnézni és hírét vinni!

Dátum:

Az elkövetkező négy hónapban minden szolnokinak és környékbelinek meg kellene néznie a RepTárat. Nemcsak azért, hogy ezzel az ország egyik leglátogatottabb kiállítóhelyévé váljon, hanem mert hitet kellene tennünk amellett, hogy hiszünk benne. Hiszen a miénk, és innen el nem viszi senki.

Amikor 2012 környékén először hallottam arról, hogy a pusztuló Indóházból és környékéből repülőmúzeumot akarnak csinálni, amihez uniós forrást is remél a város, azt hittem, ez valami rossz vicc.

Részben azért, mert azt gondoltam, hogy a magyar vasúttörténet egyik fontos emlékhelyén, az ország egyik legrégebbi és legnagyobb vasúti csomópontjában vasúti múzeum valósul majd meg. Úgy, ahogy azt a kilencvenes években – amikor a fővárosi Vasúttörténeti Parknak még tervei sem léteztek – elképzelték és bejelentették. Ennek a nagyszabású tervnek köszönhetően újították fel először az Indóház gyönyörű épületét.

Másrészt elképzelhetetlennek tartottam, hogy a Szandaszőlősön bő három évtizede épülő Repülőmúzeumot bezárják, szétszedjék, vagy konkurenciát csináljanak neki a városban. Annak ellenére sem, hogy azért a szandai kiállítóhely a végtelenül lelkes katonák és civilek, eszméletlen mennyiségű munkája ellenére is egy amatőr múzeumnak, egy elszalasztott lehetőségnek tűnt. Minden évszakban megnéztem, és minden alkalommal dühöngtem egy sort, hogy egy ekkora kincset hagyunk parlagon heverni.

Nem szeretnék ünneprontó lenni, de a tényekhez tartozik, hogy a 2012-2013 körül összehozott terv a RepTár megépítésére elképesztő vontatottsággal haladt. Amire nem volt mentség, hogy az Agóra építése sok tekintetben mutatott hasonlóságot. Őszintén megmondom, 2015 kora tavaszán, amikor már kint volt az uniós támogatásról szóló óriásplakát, sőt egy látványtervet is felállítottak a pusztuló Indóház gazosodó parkolójába, egy árva garast se adtam volna azért, hogy az álom valaha is valóra válik. A táblán szereplő 2015 őszi átadás pedig nagyotmondásnak is erős volt.

Aztán, amikor már éppen át kellett volna adni, történt valami. Aminek a hátterét persze nem ismerem, nem is tartozik rám. Nekem éppen elég volt az, hogy a város egy olyan embert állított a projekt élére – Kovács Ákost, a Tiszavirág fesztivál kitalálóját és működtetőjét -, akiről el tudtam hinni: megcsinálja. És még ha nem is volt egyszerű az azóta eltelt időszak, mondjon bárki, bármit: megcsinálta, megcsinálták. Szeptember 1-jén megnyílt Szolnok legfontosabb turisztikai attrakciója, Kelet-Közép-Európa legjelentősebb harci repülő gyűjteménye, ami végre valóban felhelyezheti Szolnokot a világjárók térképére.

A megnyitás pillanatában sok mindent megértettem.

Egyrészt teljesen világos, hogy a fővárosi Vasúttörténeti Park mellett értelmetlen befektetés lett volna egy hasonló tematikájú múzeumot létrehozni. Másrészt egyértelmű, hogy a katonai repülőtér tövében, a város szélén ezt a RepTárat nem lehetett volna felépíteni, avagy csak értelmetlen kompromisszumok árán. Harmadrészt, ez a beruházás valóban új esélyt adhat a Mártírok út környékének: egy városrész kelhet új életre. Mindehhez pedig csak annyit tudok hozzátenni, hogy ha a fejlesztés nem korlátozódik RepTár mai a hat hektárára, és egyszer végre merünk kreatívan, közösségi szemmel gondolkodni például az egykori tárházról, a néhai vasutas kolóniáról, az üresen árválkodó Student Hotelről, no és a lényegében kihasználatlan Tiszáról, a múltról és a jövőről a jelenben, akkor tényleg valami nagyszerű kezdete lehet a RepTár.

Ami persze egy lyukas garast sem fog érni, ha mi szolnokiak, meg a környéken élők nem hiszünk benne. Ha csak mi 100 ezren, idén csupán egyetlen egyszer jegyet váltunk – például a szolnokiaknak járó kedvezménnyel egy pláza mozi belépő áráért -, akkor nemcsak az ország egyik leglátogatottabb vidéki múzeuma születik meg – Eger, Szentendre és Keszthely mögé felírva Szolnok nevét -, hanem életre is kell a RepTár, a maga mindenféle csodájával együtt. Ráadásul alapot és okot adunk azoknak a további fejlesztéseknek, amelyeket persze a város kizárólag a saját erejéből nem tudna megtenni.

Zárjuk le a múltat, felejtsük el a születéstörténetet, örüljünk, hogy egy ekkora lehetőséget kaptunk! Élvezzük, és vigyük a hírét! Meséljük el a nem itt élő rokonoknak, barátoknak, posztoljunk, osszuk meg, mert annál jobb reklám, minthogy mi invitálunk, egyszerűen nem létezik.

Nem másokért, magunkért.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Radó féle Angelland

Fogadjuk el a rendezői koncepciót és a rendelkezésre álló lehetőségeket, mert akkor nyugodtan hátradőlve fogunk szórakozni a Made in Hungárián. És nem mellesleg, úgy jövünk ki az előadásról, hogy kalapot kell emelnünk Dósa Mátyás színművész úr előtt, aki főszereplőként lendíti előre a darabot.

Kikérem magamnak

Makk Károly új filmjéért legalább kétszer fizettem. Egyszer, amikor a közös kasszából támogatták az elkészítését, másodszor pedig, amikor vettem rá két jegyet a Tisza Mozi pénztárában. Azon az estén ketten láttuk az Így, ahogy vagytok című új magyar filmet. Azok sem vesztettek semmit, akik nem csatlakoztak hozzánk.

Be kell lépni

Számtalan oka volna annak, hogy minden szolnokit rávegyek, a négynapos ünnep alatt nézze meg a Tisza Moziban Szabó István Az ajtó című filmjét, amit az eredeti tervtől eltérően minden napon négykor vetítenek. És az okok között csak az egyik lenne, hogy a film kitűnő.

Tizensok remek ember

Katarzis. Ezt éreztem a Tizenkét dühös ember szolnoki előadása után. És megkockáztatom: megszületett az évad előadása. Sőt! Parádés színészi játékok keltik életre az egyébként is remek, az ötvenes években játszódó darab karaktereit. Ami mégis aktuális és kiáll az emberi értékek mellett.