A Tiszaliget bejáratánál álló Olajbányászok című, idén 30 éves alkotás 2008-ban került a mai helyére a Baross utcából. Alkotója az a haláláig a Művésztelepen élő Szabó László, akinek valószínűleg a legtöbb köztéri szobra látható ma Szolnokon.
Kideríthetetlen, hogy az eredetileg a Pelikán parkoló melletti szanált telken álló Olajbányászok című alkotást 2008-ban miért telepítették át a Tiszaliget bejáratához. A korabeli híradásokban csak az szerepel, hogy egy szakmai szervezet indítványozta 22 év után az áthelyezést. Hogy név szerint melyik lehetett, nem tudni. Éppen ezért az indok is ismeretlen. Így nehéz másra gondolni, minthogy az egyébként beépítendő belvárosi foghíjtelekre vevő jelentkezett akkoriban, ami sürgetővé tette a szobor mozgatását. Aminek a helyét már 1986-ban sem gondolhatták véglegesnek, hiszen a mai Budapest Bank melletti terület már akkor is beépítésért kiáltott. Amiből pedig az is következik, hogy nemcsak az áthelyezésének az indokát lenne érdemes egyszer kideríteni, de az eredeti hely kiválasztásának körülményeit. Miért pont oda került Szabó László alkotása a 36. Bányásznapon? Nem tudok másra tippelni, minthogy a Mészáros Lőrinc utca sarkán álló olajos irodaházból jól lehetett látni.
Az ugyanis egyértelmű, hogy egy olyan köztéri műalkotásnak, amely a hazai olajiparban dolgozóknak, főleg a kétkezi munkásoknak kívánt emléket állítani, a nyolcvanas években Szolnokon volt a helye. Az olajipar, mármint a kutatás és a kitermelés akkor már közel három évtizedes múltra tekintett vissza a városba. Ami nemcsak azt jelentette, hogy a város egyik legnagyobb, és az akkoriban kuriózumnak számító gyakori külföldi kiküldetések miatt talán leginkább irigyelt munkáltatói voltak az ágazat cégei. Hanem azt is, hogy a városképen, a kultúrán és a sporton is rajta hagyta a „szolnoki olaj” a kézjegyét. Nem lehetett véletlen, hogy a város egyik legjobb telkén, a torkolatnál, az olajiparban dolgozóknak épültek Szolnok az első vállalati szervezésű lakások. De említhetnénk a bányászzenekarukat, a kosár- és kézilabda csapataikat, a legendás klubjukat vagy éppen a nyomdájukat. Talán nem túlzást azt állítani, hogy Szolnok a hetvenes-nyolcvanas években a hazai olajipar fellegvára, fővárosa volt.
A szobrot elkészítő Szabó László (1927-2002) pedig a város legfoglalkoztatottabb képzőművésze. Az Egerben született és 1959-től haláláig a Szolnoki Művésztelepen dolgozó szobrász több mint harminc köztéri alkotását tartja nyilván a netes emlékezet. Első szolnoki munkája az 1966-ban felállított, az Újvárosi víztorony lábánál lévő Famunkások emlékmű. De az ő alkotása a Tiszaliget bejáratánál lévő Fáklyavivő („fagyis ember”), a Fodor Ferenc vadászpilótának vagy a Solymosi Ignácnak emléket állító mellszobor. Az Pártház auláját is az ő Lenin-szobra díszítette, de Szabó László készítette a Pelikán szállóból nyomtalanul eltűnt Táncoló lányokat 1980-ban, vagy a Volán-székház belső udvarán álló Gázlómadarakat is. Mindezek alapján elvitathatatlan, hogy nemcsak művész, de igazi mester is volt.
Olajbányászok című, nagyméretű, kétalakos köztéri szobra az olajkitermelés egy pillanatát ragadja meg. A két robosztus figura, felismerhető olajos munkásruhákban, feszülten koncentrál, és szinte érződik, hogy a következő pillanatban vagy megmozdulnak, vagy a kezük között feltör a fekete arany. Harminc évvel a felállítása után is sokat visszaad a munka becsületéből, az elhivatottságból, a természettel folytatott küzdelemből.
A szobor monumentalitását emeli, hogy újraállításakor egy kis mesterséges dombra került, így a hatalmas alakok még nagyobbnak tűnnek. A dombra fekete márványtábla is került, ami szerencsére nemcsak az áthelyezést finanszírozó cégeknek, de az alkotónak és az alkotás évének is emléket állít. Minden bizonnyal 2008-ban kapta a szobor környéke az Olajbányász-park nevet, ahol nemcsak Szabó László alkotása áll, hanem a hazai olajbányászatot bemutató hat tabló is. Ami így ebben a formában meglepő megoldás, mindenesetre tisztelendő törekvés a tudás átadására. Bár azt nem tudom, hányan állnak meg ezeket a tablókat olvasni, miként az itt kihelyezett padok kihasználtságát sem tippelném túl magasra.
Az azonban biztos, hogy a Famunkások, a Tiszai hajósok és az Olajbányászok mellett lenne még néhány mára eltűnt szakma, amelyek egykor meghatározóak voltak Szolnok életében, és megérdemelnék, hogy emlékezünk és emlékeztessünk rájuk. Hogy ne legyen hosszú a sor, mondjuk elsőre csak a cukorgyári és a papírgyári melósokat.
(Az arhív fotó a Kozterkep.hu-ról származik.)
