Nem igazán értem, miért van elátkozva a szolnoki városháza pincéje. Nálunk szerencsésebb történelmi fejlődésű országok kisebb-nagyobb városaiban a rathaus, a stadthaus vagy a hotel de ville a település elsőszámú vagy kiemelten nívós éttermét is jelöli. Talán nem véletlenül, hiszen a városháza mindenütt egy fontos intézmény, kicsit a település reklámja is, no meg joggal feltételezhető, hogy a közelség vagy az ügyintézés okán olyanok járnak oda, akiknek vagy számít a véleményük, vagy befolyásolni tudják mások véleményét. Ugyanakkor aláírom azt is, hogy Magyarországon nem nagyon van az ilyennek hagyománya. De már csak ezért is lehetne különleges hely a Kossuth terünkön lévő pinceétterem.
Abba most ne menjünk bele, hogy mi lett a 2016-os átadás óta az uniós pénzből kialakított Sörárium múzeum részével. A jó ideje lekapcsolt beléptető rendszer, a nullára csavart hírelés, a tulajdonképpeni folyamatos zárva tartás pontosan leírja a helyzetet. Amit talán az sem ment, ha tudomásul vesszük: e múzeum-étterem projekt révén lehetett pénzt szerezni a városháza felújítására, és az egykor a földszinten lévő üzletek raktáraiként is funkcionáló pincerendszer megmentésére. Azt hiszem, jobb, ha azt se számoljuk, az elmúlt öt-hat évben hány üzemeltető próbálkozott a Sörárium felvirágoztatásával és rentábilissá tételével. (Ők biztos szívesen elbeszélgetnének az egykori uniós pályázat megvalósíthatósági tanulmányának a készítőjével.)
Jó pár hónapja, de az is lehet, éve, nem jártam a Sörárium étterem részében, ám néhány héttel ezelőtt a közösségi oldalakon megjelent, hogy tulajdonképpen a falakon és a berendezéseken kívül mindent lecseréltek. Azaz új a séf és a személyzet. A szolnoki és az általam rendszeresen látogatott helyek éttermeivel kapcsolatban egy ideje az a taktikám, hogy előbb egy hétköznapi ebéddel, ha van a menüjükkel tesztelem őket. Mert értelmezésem szerint a déli ebédeltetés az a kötelező ujjgyakorlat, ami pontosan megmutathatja, mit gondol a személyzet önmagáról és az adott helyről. Nem titkolom, annak idején így lett az egyik kedvenc helyem a budapesti Menza, de a szolnoki Liliomfi és Galéria a mai napig ezzel bizonyít újra és újra. (Amit én meg az esti és a társasági visszatéréssel szoktam viszonozni.)
Szóval örömmel mentem a megújult Söráriumba. És bár az első alkalommal kicsit hideg volt, a különleges belső tér és a gyönyörűen megterített asztalok jót sejtettek. Nem is csalódtam a menüben, arról nem is szólva, hogy külön vegetáriánus főétel is szerepelt a kínálatban. A séf teljesítményétől felvillanyozódva távoztam, sőt, volt, akinek ajánlottam is a helyet. (Elnézést!) Aztán másodjára már voltak gondok. Nem az étellel, mert az még mindig toplistába fért Szolnokon. Hanem a személyzettel. Alapvetően semmi közöm az ujj hosszúságú műkörmökhöz, de a felszolgálóknál kicsit zavar. De talán belefért volna, ha a majdnem üres étteremben nem 70 percig tart munkanapon megebédelni. Majd nem okoz gondot a számla elkészítése, amiért végül már a pulthoz mentem, ahol így végighallgathattam a dolgozók duzzogásait. De három a magyar igazság. Meg az, hogy harmadjára a főételt olyan beton keménységűre melegített, szárított sült krumplival tálalták, hogy az éleiket fenni lehetett volna. Egykor már csak ilyen lehet a déli menü? Ebbe belement a szakács, a pincér és a főnök is?
Nem titkolom, hogy ekkor már mindenen kákát kertestem. És ma sem tartom korrektnek, hogy a háromfogásos menüt csak egyben lehet kifizetni, azaz a legutolsó alkalommal három desszertet anélkül is fizettem, hogy kikértük volna. Az meg tényleg kegyelemdöfésként ért, hogy a napi menü felszolgálására is szervízdíjat – magyarul automatikus borravalót – számolnak fel. Talán csak a picit csábítóbb árcédula érdekében, miközben a kiszállítás ingyenes. Hát, ha ennyire nem akarják, hogy odajárjak! Szerencsére nem fogok éhen halni.
Az biztos, hogy egy újabb esélyt tőlem már csak akkor kap a Sörárium, ha ismét megújul a személyzet, és velük együtt a hozzáállás is, és erről engem előzetesen több, egymástól független forrás is meggyőz. Nincs harag. Gondolom, ők is kibírják nélkülem.
