NYÁRI ISMÉTLÉS – Ez az írás 2019. április 8-án jelent meg először.
A Millér megközelítésének több alternatívája is van. Egy kisebb túrával megközelíthetjük gyalog, hiszen legfeljebb négy kilométerre van a belvárostól. Ennek egyik lehetséges módja, hogy a Zagyva torkolatától elindulunk a Tisza mentén fölfelé, elhagyjuk a vízműveket, majd a gáton, nyílegyenesen haladunk a vasúti töltésig, amit aztán a híd közelében megkerülünk, és már meg is érkeztünk. Avagy a Mester utcán Besenyszög felé véve az irányt, a vasút alatt átbújva jobbra fordulunk, és kövesúton sétálunk végig a Millér csatorna partján. Ez utóbbit busszal is kombinálhatjuk, hiszen a város széléig, óránként jár a 11-es busz. Meg persze mehetünk autóval is, vagy, ami számomra a legkézenfekvőbb, kerékpárral.
Ez utóbbi esetben azonban minimum három dologra érdemes figyelni. Egyrészt valamilyen kifürkészhetetlen oknál fogva a Városmajor úttól nincs kerékpárút, így a még vasárnap is eléggé forgalmas autóút szélén kell eljutni a milléri bekötőig. Másrészt a milléri bekötőút olyan állapotban van, hogy az felér egy ügyességi pályával, ami kifejezetten alkalmas vesekő eltávolítására, meg a bringára rosszul vagy gyengén rögzített alkatrészek elvesztésére. Harmadrészt – és erre a gyalogos megoldásoknál is érdemes figyelni -, különböző helyeken felbukkanó kutyák nehezíthetik a túránkat. Mert persze, ha a gazda előkerül, akkor mindegyikük messziről üvölti, hogy nem bánt, ám a legtöbb esetben kiderül, maguk se tudnak parancsolni az ebeknek. Most vasárnap kétszer is jobbnak láttam módosítani az útvonalamon gazdátlannak tűnő kutyák miatt, ami nem biztos, hogy turisztikai szempontból előnyös.
Pedig kifejezetten érdemes a Millérre kirándulni. Ha éppen nem zúg el vonat a töltésen, elképesztő csend vesz körül. A csatorna partján mindenféle fák és bokrok virágoznak, kicsit tényleg a természet közelében érezheti magát a városi. És bár a Szabadtéri Vízügyi Múzeum bejáratánál, a parkoló tábla alatt egy teljesen érthetetlen és indokolatlan „idegeneknek belépni tilos” tábla található, ne foglalkozzunk vele. Főleg, hogy a közelmúltban a kiállított tárgyak nagy részét rendbe tették és lefestették. Így a korábban összerogyott taliga is patent állapotba került, a hatalmas eke gyönyörűen lefestve, de még az úszó szivattyútelepet is kipofozták. Sőt, a táblák többséges is a helyén van, jól olvasható. Azaz olyan az egész, amilyennek egy ipari skanzent elképzelünk.
Maga a kétkéményes szivattyúház pedig még mindig gyönyörű, talán Szolnok legjobb állapotban lévő, hasonló korú ipari épülete. (Talán megérne egy helyi védettséget.) Bár az ajtaján ma is kint van a „Tájak, Korok, Múzeumok” bélyegzőhelyének logója, azt sajnos nem találtam meg, hogy mikor lehet bejutni a XIX. századi gépekhez, amiket mindenkinek csak ajánlani lehet. Ám, ha éppen nem látogathatóak, simán kárpótol a gát, meg a Millér zsilipjei. Így kora tavasszal hangosan zubogott benne a víz a Tisza irányába. Nem is tudtam eldönteni, sajnáljam vagy bánjam, hogy a csatorna partján megbújó horgászoktól eltekintve, a remek tavaszi napsütés ellenére egyedül voltam Szolnok egyik különleges helyén. Ami egy túrát tényleg bármikor megér.
