Azt hiszem, soha se találkoztam volna azzal az információval, hogy 1992. január 4-én, Szolnokon rendezték az első magyar, női és férfi flipper bajnokság területi elődöntőjét, ha 1993 elején a Molnár Reklám és Kiadó Bt. nem jelenteti meg a Szolnok Évkönyve 1992 című kiadványt, és az 1992-es év történéseinek felsorolása nem ezzel az eseménnyel kezdődik. Erre persze lehet azt mondani, hogy „nagydolog”, és ma már kit érdekel egy ilyen verseny, szerintem meg éppúgy hozzátartozik a város történetéhez, minthogy abban az évben kik voltak Szolnok első és utolsó babái, vagy éppen a szolnoki négyesikrek születése. Merthogy ezek az apró kis színes hírek teszik a várost a városunkká, és persze sokkal fontosabb, hogy 1992-ben indult a papírgyár agóniája, abban az évben avatták fel a 4-es elkerülőt, új direktort választottak a Szigligeti Színház élére, de a jéghegy csúcsa alatt mégiscsak kell hegynek is lennie emberekkel, emberi történetekkel. Meg kulturális és sport hírekkel, bűnügyekkel és piszlicsárénak tűnő helyi eseményekkel.
A Molnár Lajos – ma már Molnár Lajos Milánként, az Aba.-Novák Agóra igazgatójaként ismerjük – felelős szerkesztése mellett, Csillei Béla és Sziráki András szerkesztésében megjelent, akkor 199 forintért kínált 160 oldalas kötet legnagyobb hibája, hogy nem lett folytatása. Pedig az előszóban a felelős szerkesztő nemcsak azt eleveníti fel, hogy 1992 előtt 1914-ben készült utoljára ilyen kötet Szolnokon, de ígéretet tesz arra is, hogy minden évben születik hasonló könyv. Micsoda „aranybánya” sorakozhatna a polcunkon, ha nemcsak elkészültek volna ezek a könyvek, de mondjuk, őrzik azt a szellemet, szellemiséget is, ami három évtized távlatából is átjön ezeken a lapokon. „Szabadság, tenni akarás, valami új kapujában állunk, semmi sem lehetetlen, egyenlők és egyformák vagyunk.” Legrövidebben talán így foglalnám össze ennek a könyvnek az üzenetét. Nem kizárva, hogy csak a mából nézve, a három évtized alatt elveszett, korabeli remények és illúziók miatt.
Mert elképzelhetőnek tartanák ma, hogy a legnagyobb ellenzéki párt vezetője lakossági fórumot tartson az Aba Novák Agórában? Vagy a város polgármestere a szakmai útjáról sajtótájékoztatót tartson, netán a politikát és a lózungokat mellőzve csevegjen? Mindezek 2023-ban nagyjából olyan álomszerűek, mint arról beszélni, hogy Szolnokon három évtizede három felsőoktatási intézmény működött, amelyek még szövetségre is léptek egymásra, sőt a kiürült szovjet laktanyák egyikébe „a szolnoki diákvárost” képzelték. Ebben a három évtizedes könyveben – a havi eseménynaptárok között – szinte minden benne van, ami akkor és a mából nézve is fontos volt 1992-ben Szolnokon. Színházi igazgatóváltás, sportiskola alapítás, Cseh Tamás és Bródy János koncertek, szociális, egészségügyi, sőt ifjúsági és honvédelmi ügyek is. Szépen megírva. Nem is beszélve a korabeli reklámokról, amelyek ma már parádésan mutatják, miként változik egy város gazdasága. Miközben ezek a hirdetések éppúgy nevek, címek, emberek, tevékenységek, mint a köztük lévő, sok esetben ma már hiánypótló írások. Emlékeznek még Kukulyára, a színház „udvarosára”? Ebben a könyvben benne van az ő históriája is.
Szolnok 1992-es évkönyve persze számomra így is „tudástár” és „kincsesbánya”. Mert immár nem kell keresgélnem például, hogy mikor lettek a szolnoki telefonszámok hatjegyűek, ami sok kisnyomtatvány – térkép, naptár, hirdetés – datálását segíti, hiszen, ha ötjegyű hívószám található rajtuk, akkor 1992. szeptember 26-a előttiek, ha hat, akkor utániak. Vagy mert figyelmeztet ügyekre – a már említett Szolnoki Papírgyár pusztulása mellett -, amelyeket még fel kellene dolgozni, hogy csak két példát mondjak: a 4-es elkerülő építésének mozzanatai, illetve a színház szétesésének folyamata Spiró György igazgatása alatt. Hogy olyanokról már ne is beszéljek, melyik ma még létező vagy már jó ideje bezárt étterem helyén 1992-ben éppen milyen nevű hely nyitotta meg a kapuit.
Minden ilyen évkönyv forrás és inspiráció is egyben. Ezért felmérhetetlen veszteség, hogy a Szolnok évkönyvének 1992 óta nem lett folytatása.
