Egy héttel ezelőtt írtam a Tiszavirág híd lábánál árválkodó egykori TITÁSZ üdülőről, és felvetettem, hogy milyen remek vendéglátóhelyet lehetne belőle csinálni. Pár órával később már meg is kaptam, hogy ki az az őrült, aki Szolnokon vendéglátással akarna foglalkozni, hiszen nincs fizetőképes kereslet. Némi nosztalgiával fűszerezve, nagyjából hasonló reagálások érkeztek az 1986-os szolnoki térkép kapcsán felsorolt egykori éttermekről szóló cikkhez is, mondván: bezzeg akkor tele voltak a vendéglők, és micsoda helyek működtek. Szombaton délelőtt, amikor a város határában álló Alföld kapujának üresen árválkodó, eladó épületét megpillantottam, egy pillanatra átsuhant az agyamon, hogy lám, milyen igazuk van a borongóknak.
Este aztán megváltozott a véleményem, és azt gondoltam, inkább maradok az optimista oldalon. A Kossuth utca végén, de az is lehet, hogy a Szabadság tér szélén lévő Halászcsárda ugyanis több éve bizonyíték arra, hogy egy jól kitalált konyhai elképzelés mellett, lehet tartósan is jót és minőségit csinálni, ami megtalálja a maga vendégkörét.
Pedig a Halászcsárda alapvetően nagyon rossz helyen van. Halászcsárda, ami viszonylag távol esik az élő víztől, aminek nincs árnyas kerthelyisége, aminek a közelében megállni sem egyszerű? Ráadásul a belső elrendezése is elég szűkös. Nem lehet itt különtermekkel, meg nagy rendezvényekkel variálni. Tőlünk nyugatabbra maximum bisztrót rendeznének be ilyen helyen, és legfeljebb Budapesten próbálkozna valaki ilyen adottságok mellett éttermet csinálni. De, ahogy mi szolnokiak pontosan tudjuk – és bocsánat, hogy ismét ezt a hasonlatot veszem elő -, ahogy a várak ereje sem a falakban vagyon, egy étterem sikere vagy csődje sem az épületen, az épített környezeten és adottságokon múlik. Tankönyvszerűen gondolkodva azt kellene mondanunk, hogy a Halászcsárda életképtelen.
Az élet, a falakat élettel megtöltő személyzet azonban erre évek óta rácáfol. Pedig nincs a Halászcsárdában konyhai hókuszpókusz, fúziós elméletek, meg flancos díszítés minimál adagok mellett. És decanterező borszakértők, külön kávéséfek és dizájnos étlap sem. Nem. Csak az a konyha van, amire szerintem bármelyikünk szívesen rámondja, hogy magyaros. Hiszen a fűszerezés és az elkészítési módok olyanok, ami a legtöbbünk szívéhez és gyomrához közel áll. Amiről pontosan tudjuk, hogy milyen, amiről sejtjük, mit varázsol majd az asztalunkra.
Továbbra is azt mondom, Szolnok legjobb halászlevét ma itt mérik. Ami egy folyók melletti város, a halászatára egykor büszke település szempontjából nem elhanyagolható. Szégyelleném is magam, ha Szeged, Baja, Dunaújváros vagy Paks mellett nem lenne Szolnokon legalább egy olyan hely, ahová a távolból érkezőt ne lehetne valami halételre meghívni. Nem tengeri herkentyűkre! Nem, hanem nagyjából olyan halételekre, amelyek akár az itteni vizekből kikerülő alapanyagokból is készülhetnek. Amelyek előtt, után, vagy akár helyett is nyugodt szívvel választhatunk az étlapjukról valami nem halból készültet, mert biztosak lehetünk benne, hogy friss és ízletes lesz.
A pincérek pedig készségesek. És a talán nem túl nagy konyhához mérten gyorsak is. Mert azért azt el kell fogadni, hogy egy olyan helyen, ahol szombaton este minden asztalnál ülnek, és mégis friss étel kerül az asztalokra, ott bizony eltelik egy kis idő a rendelés és a felszolgálás között. De hát a fehér asztal arra való, hogy beszélgessünk mellette. Éhesen persze kicsit nehéz. De jóra várva, nem lehetetlen.
