A mából nézve rendkívül szórakoztató annak a 15 éves tiszatenyői fiúnak a története, aki a hatvanas években azt hallotta a tanítójától, hogy a Szovjetunióban micsoda jólét van, ezért úgy döntött, oda disszidál. Nem kevésbé könnyfakasztó – persze nemcsak nevetségessége, de tragikuma miatt is – a 16 éves szolnoki diák esete, aki meg úgy érezte a szocializmus idején, hogy Magyarország helyett inkább az NDK-ban szeretne élni, és egészen a Csehszlovák-NDK határig sikerült eljutnia. Ezek azok a könnyed, bulváros sztorik, amelyek reklámozhatják a Magyar Nemzeti Levéltár Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltárának immár 35. éve megjelenő évkönyvét, és amelyek talán sokakat rávesznek, hogy vegyék kézbe ezt a remek kiadványt, mert sok mindent lehetne tanulni a múltunkból.
A Zounuk 35. talán kicsit vékonyabbra sikerült, mint a korábbiak, ugyanakkor szerintem nagy pozitívuma, hogy kizárólag szolnoki és megyei vonatkozású dolgozatokat tartalmaz, ráadásul a szerzők mindegyike a helyi levéltárhoz köthető. Érdeklődésem okán nekem az is szimpatikus, hogy egy dolgozat kivételével a 20. század történéseiről szólnak a munkák, kezdve az első világháború utáni zavaros időkkel, eljutva a Kádár-korig, sőt az Adattár egyik anyagával (Kulturális sokszínűség – sokszínű kultúra fekete-fehérben) a közelmúlt is felvillan. Őszintén bevallom, a legfrissebb Zounukban az is tetszik, hogy egy olvasásra befogadható, praktikus hosszúságú dolgozatok kaptak benne helyet.
Megrázó, már-már könnyfakasztó Papp Izabella Emlékek és dokumentumok a Budapestről kitelepített Kultsár család történetéből című fotókkal illetve korabeli és személyes írásokkal gazdagon illusztrált dolgozata. Ami egy hatalmas, figyelmeztető felkiáltójel is az emberi, politikai aljasságról, és jól mutatja, hogy a hatalom olykor a józan észt is felülírja, és ha kell, gyerekek „elpusztítása” is belefér. De ugyanilyen hatalmas, szívmelengető felkiáltójel is a politikát, a történelmet elszenvedő, de a lelkiismeretére hallgatók, az emberi együttérzést el nem felejtők miatt, mert voltak olyanok, akik nem megalázni, verni akarták a kitelepítetteket, hanem segíteni. Nem hinném, hogy a 20. század történelmi szenvedési sorrendben állíthatóak, vagy egymáshoz méricskélhetőek, abban viszont egészen biztos vagyok, hogy sok tragédiához hasonlóan kibeszéletlen az ötvenes évek kitelepítése is. Mert még mindig nagyon kevés a Papp Izabelláéhoz hasonló, felkiáltójelet állító dolgozat, illetve a kitelepítésekre és áldozataikra emlékeztető köztéri alkotás.
Rendkívül érdekes Bojtos Gábor kötetet nyitó munkája, amely az első világháború utáni zavaros időkben „kettészakadt” megyénkről mesél. Felidézve annak a bő évnek a szenvedéseit – nélkülözéseit, megalázásait, atrocitásait -, amelyeket az első világháborúban közvetlenül nem szenvedő Jász-Nagykun-Szolnok megyének a Tanácsköztársaság és a román megszállás idején el kellett viselnie. Megkockáztatom, Bojtos Gábor úttörő munkát végez az 1919-1920-as román megszállás – máshol román-magyar háború – közös történelmi emlékezetbe való beemelése érdekében, ami különösen fontos Szolnokon, hiszen hosszú hetekre frontváros lettünk. És bár a történelem a „ha” kezdetű mondatokat nem ismeri, azért a Főispán a Tiszántúlon: Verbói Cséti Róbert működése a román megszállás idején című dolgozat kapcsán érdemes elmélázni azon, hogy a magyar-román határ akár a Tisza vonalán is húzódhatna immár több mint száz éve.
Egy ilyen recenzióban nem lehet egy több mint 250 oldalas kötet minden munkáját elemezni. Azonban Mucsi László Tanügyi vezetők a politikai útvesztőiben című dolgozatát mindenki figyelmébe ajánlanám, aki nem a maga bőrén, hanem tanulságul a történelem lapjain szeretné átérezni, mit is jelenthet bármilyen rendszerváltás egy szakterület életében. Mucsi László alig egy fél évtizeden keresztül követi a Szolnok központú megye oktatásügyéért felelős vezetőinek karrierjét, mégis eszenciáját adja a magyar rendszerváltások személyi következményeinek. Tanulságos történetek.
Miként Cseh Géza másfél tucat disszidálós története is, amelyek között különös és nevetséges kuriózum a Szovjetunióba és az NDK-ba „megpattanni” akarók sztorija. Ezeknél azonban sokkal fontosabbak és kijózanítóbbak azok az esetek, amikor fiatalemberek vágtak neki a szigorúan őrzött, nyugati határsávnak, hogy aztán a bíróság előtt végezzék. Meg azok a történetek, amikor társasutazások résztvevői nem tértek haza a szocialista Magyarországra, ahol így minden vagyonukat elkobozták. Igen, pár évtizeddel ezelőtt még Szolnokon is.
