Tudom én, hogy nehéz egy ekkora épületnek új funkciót adni. Értem én, hogy rengeteg pénz kellene csak az őrzésére is. És persze nem tudom, ma kié ez a lassan 90 éves, legendás épület. És persze nem értem azt se, hogy ha már nem is történik vele semmi, miért kell pusztulni hagyni. Újra és újra siratjuk.

Alapvetés, hogy nem szemetelünk. Ha mégis, akkor azt közpénzből általában összetakarítják. Szerintem az is alapvetés, hogy a város függőleges felületeit nem ragasztjuk tele mindenféle papírfecnikkel. Miként azt is annak gondolnám, hogy ha valakik ezt mégis megteszik, akkor azokat megbüntetik, és gyorsan gondoskodnak a szemetük eltakarításáról. Mert nem vet ez jó fényt ránk. A Tisza-parton főleg, ahol elvileg idegenek és turisták is előfordulhatnak. Akik így azt hihetik, Szolnokon lehet ilyet, netán még egyet is értünk a kitacepaózott felhívásokkal. Én biztosan nem.

Szolnok egykori korzóján, a Szapáry úton, a város két régi, de minden bizonnyal a legszebbek közé tartozó háza, az egykori Kádár-cukrászda és a Kindlovics-bazár között, az épületek közötti résből kibújt egy fa. Nem ma. Jó ideje növekszik, gondolom, gyökereivel, elbújt törzsével küzd a százéves falakkal. Hogy ki fog győzni? Ha tudnánk, kié is az a rossz helyen lévő fa, talán válaszolhatnánk. Így csak aggódhatunk, Szolnok lassan pusztuló múltja miatt.

Koszorú, koszorú, miért vagy olyan szomorú? Mert a neved szolnoki koszorú? Mert a helyed négy és fél hónappal a használatod után, a veled megkoszorúzott park bokrai alatt van? Nem vigasztal, hogy ez minden évben így történik Szolnokon? És az sem, hogy a város emlékműveinek tövei tele vannak hozzád hasonló, több hete-hónapja elszáradt, méltatlan koszorúkkal? Közös szégyenünk, hogy ünnepélyesen koszorúzni tudunk, de valóban, egy-egy ünnepségen túl emléket ápolni még nem.