Évtizedek hangoztatják, hogy a magyarok közé ásott árkok betemetését bizonyos nemzeti minimumokkal, konszenzusokkal kellene kezdeni. Meg kellene állapodnunk olyan dolgokban, amelyek mindenki számára egyformán elfogadhatóak. Úgy tűnik, Csukás István halálával találtunk ilyet.
Az elmúlt hét egyik, az országot is bejáró szolnoki híre volt, hogy végre nálunk is sikerült valakinek alaposan túllépnie a városban, a megengedett sebességet. Elsőre értelmetlen bulvárhírnek minősítettem a közlést. Másodikra viszont elgondolkodtam a szolnoki közlekedéskultúrán.
Soha nem örültünk még annyira Szolnokon kívüli beruházásnak, mint az Albertirsa és Üllő közötti M4-es átadásának. Nem véletlenül volt nagy tolongás a szalagátvágón, pedig pár év múlva a napra se fogunk emlékezni, amikor először vezethettünk lakott terület érintése nélkül a fővárosba.
Tudom, olyan munkaerőhiány van, hogy az ember akkor dolgoztat szakival, amikor az ráér. Azt is tudom, Magyarországon a szakszervezetek csak azért vannak, hogy néhány funkcionáriusnak legyen elfoglaltsága. Mindezek ellenére ragaszkodnék a hétvégék nyugalmához.
Nem akarok ünneprontó lenni. A magyar kultúra napja szolnoki ünnepségén kitüntetetteknek gratulálok. Sőt! Őze Áronék verses-zenés összeállítása is kiváló volt. Ugyanakkor a kitüntetések átadása ismét vállalhatatlanra sikeredett. A díjazottakhoz és Szolnokhoz volt méltatlan.
