Akik legalább annyi idősek, mint ameddig április 4-e nemzeti ünnep volt, azok e dátumra gondolva biztosan elkezdenek régi indulókat dúdolni. Nem azért, mert visszakívánnák azokat az időket, hanem mert az életünk részei voltak. Csak éppen 28 éve nem tudunk vele mit kezdeni.
Bajban a magyar egészségügy, több pénzt kellene rá fordítani. Lehetne, hogy azt már ne az én zsebemből tegyék? Nagy baj a politikai korrupció. Igaz, de egyszer jó lenne már nevén nevezni azt is, amikor egy orvos bármiféle számla nélkül százezreket keres. Ki teszi tönkre az egészségügyet?
Mert nekem semmi se jó. De sajnos nem tudom elképzelni a járási hivatal dolgozóit, amint a volt főiskola tornatermében sportolnak, a nagyelőadóban értekeznek, az udvaron meg önfeledten futkároznak. Próbálom rávenni magam, hogy legalább az épület megmenekülésének örüljek.
Igényes ruhaüzlet Szolnokon. Nézelődünk, válogatunk. "Segíthetek?" Kérdezi az eladó. Amiből még nem derül ki, hogy nektek vagy önöknek. Aztán a távozásnál ez is eldől. "Sziasztok". Visszanézek, kattognak agyam kerekei. Honnan ismerjük egymást? Ja, sehonnan. Csak menő a tegezés.
Aki látott már a szolnoki állomás aluljáróban, a lépcső alján kétségbeesett idős embert, vagy mozgásában korlátozottat, majd végignézte a felkapaszkodás küzdelmét, annak talán eszébe jut, mennyire más a világ gyalog vagy tömegközlekedve, mint Volgából, Octaviából vagy Passatból.
