Négy hónappal ezelőtt, amikor babrálni kezdtek a Tiszaliget bejáratánál, a belvárosi híd tövében álló, néhai Aranylakattal, azt írtam: "minden megoldás jobb lehet a jelenlegi helyzetnél". Be kell látnom, tévedtem. Mindig van lejjebb! Mit tehetek? Újra mantrázom, hogy ez így gyalázatos.
Már érkeznek a borházak bódéi, lassan a színpadokat is kezdik ácsolni, alakul a Maláta tér, a PálinKaLand és talán a kérészek is érzik, hogy ideje lenne virágozni. Persze jó programok is lesznek, de minden évben elmondom: nekem fontosabb a társaság, meg hogy szolnokiak vagyunk.
Inkább tartsuk itthon a szolnoki fiatalokat, mintsem program kelljen a hazavárásukra. Márpedig ez nemcsak a munkahelyen és a megélhetésen múlik. Hanem a közösségi élményeken és a szórakozási lehetőségeken is. Rendőrért kiáltani persze egyszerűbb, mint egyenjogú polgárnak tekinteni a srácokat.
Soha nem dohányoztam, és eddig alapvetően toleráns voltam azokkal, akiknek a cigi a szenvedélye. Az elmúlt hetekben azonban valami kezd bennem megváltozni. Talán azért, mert néhányszor a frászt hozták rám eldobott csikkekkel. Nem egyértelmű, hogy amit meggyújtunk, azt el is kell oltani?
Ez a fénykép valamikor a hatvanas években készült Szolnokon. A Zagyván vagy a Tiszán, valamelyik tavaszi árhullám levonulásakor. A fél évszázados felvételen azonban nem a hely az igazán érdekes, hanem ez elkapott jelenet. Zseniális pillanat, aminek a mára is vonatkoztatható értelmezései lehetnek.