A vasárnapi nyitva tartás engedélyezése vagy tiltása sok mindenről szól, legkevésbé a családok közös hétvégéjéről. Számomra inkább arról, hogy a belvárosokban lesznek-e ismét üzletek, azok vonzanak-e más szolgáltatókat, így felélednek-e tetszhalott állapotukból. Azaz a közérzetünkről.
Lendüljünk túl azon, hogy a svájci vonatokra nem felszállnak, hanem beszállnak, és a vasút nem kegyet gyakorol, amikor utasokat szállít, hanem szolgáltat. De ezen kívül is van még pár dolog, amit nem ott szeretnék naponta élvezni, hanem itthon. Mert nem pénzkérdés lenne.
A rendszerváltás környékén szerintem senki sem gondolta, hogy a korábban közösből épített, majd magánosított épületek romjai még huszonöt év múlva is fájó sebként csúfítják az ország testét. Amint én sem, hogy ebben a témában találhatok még Szolnokon újdonságot.
Nem tagadom: rettenetesen bosszant, hogy Szolnokon, lényegében bárhol, bármilyen reklámeszköz felállítható, és a legelképesztőbb kalózmarketing bevethető. A közterület mindenkié, így senkié. De a húsz méteren belül ottfelejtett táblakeretek mindenen túltesznek.
Az önkormányzati választást nem politikai ügynek tekintem. Sokkal inkább személyesnek. Amikor kvázi megállapodást kötök valakivel, valakikkel, hogy helyettem a lakóhelyemen miket oldjanak meg. Szóval, van egy listám, hogy mit várok a következő ciklus képviselőitől.
