Egy másik országban nemcsak a műemlékek és a turista látványosságok érdekelnek, hanem az ottaniak hétköznapjainak a helyszínei, például a gyárak is. Lelkesedni meg főleg az olyan régi üzemekért tudok, amelyek ma is működnek. Talán mert nálunk kevés ilyen akad.
Más városokat nem azért hasonlítunk össze a sajátunkkal, mert ott szeretnénk élni, hanem mert olykor annak a másiknak a nézéséből is lehet tanulni. Ljubljanában például szintén vannak borzalmas házak, graffitik és lakatos híd, de kulturált közkutak és mesés piac is. Az Adria felé megéri megállni.
Az jelent valamit, ha Új-Zélandról valaki úgy időzíti a magyarországi szabadságát, hogy az a Tiszavirág Fesztiválkor legyen. Amint az is, amikor a döglődő szálloda tulajdonosa hisztizni kezd a várható zaj miatt, és mindent megmozgat egy kis előnyért, ahelyett, hogy városi vendéglátósként viselkedne.
Néha úgy tűnik, mintha nekünk, szolnokiaknak a Damjanich uszoda és elbontása valamiféle érzelmi és mentális origó lenne. Történtek előtte és utána dolgok. Vannak jók és rosszak a történetben, továbbá hívek, ellenségek és közömbösek. Muhi, Mohács, Mexikó mellé felírhatnánk a Damit is.
Az utóbbi évek hírei okán bennem úgy él Szolnok, mint a honi vonatgyártás és a magyar vasút fellegvára. És bár párszor már megfogadtam, hogy többé nem köszörülöm a nyelvemet a MÁV-on, az iménti mondatom okán nem tudom megállni. A szolnoki állomás olykor a vasút paródiája.
