Elmondhatatlanul gyűlöltem, amikor tinédzserként a felnőttek próbálták elmagyarázni, hogy mi lenne nekem a jó. Ma már olykor értem őket, ezért néha késztetést érzek, hogy hasonlóan osszam az észt. Eddig óvakodtam az ilyesmitől, de most megteszem. Mert úgy látom, nem reménytelen a dolog.
Lehet az a kiinduló álláspont, hogy a kezüket letörnénk, meg az orrukkal radíroznánk le a falra festett mocskukat. Vagy az, hogy valamit tegyen a rendőrség, ha már a kár mértékétől függően 1-8 évre lehetne bevarrni az alkotókat. Meg az is, hogy ami művészi, annak helye lehet, de nem akárhol.
Mondhatnánk, egyéni probléma, hogy ki, hol hagyja az autóját, mielőtt vonatra száll Szolnokon. Viszont, ha hiszünk a közösségi közlekedésben, a szolgáltató városban és csak egy picit is irigyek vagyunk néhány szomszédos településre, már nem állhatunk így a dologhoz.
Azt hiszem, félni már kevés. Ha csak félünk, akkor semmit sem teszünk az ellen, hogy egy váratlan pillanatban ne mi, vagy szeretteink, vagy ismerőseink legyenek az áldozatai a 4-es út tranzitforgalmában száguldozóknak.
Lehet, hogy idén már nem ússzuk meg az utcaátnevezéseket. Viszonyt, ha ez így lesz, akkor legalább tegyünk kísérletet, hogy szolnoki kötődésű, nekünk fontos nevek kerüljenek a falakra. Van ugyanis néhány név, aki már rég megérdemelte volna, hogy utcát kapjon Szolnokon.
