Télen, turistaként eszembe se jutna a Tiszaligeti Strandfürdőt felkeresni. Egyrészt mert harminc kilométeres körzetben legalább kettő jobb szolgáltatást nyújtó fürdőt találni, másrészt idegen szemmel nézve, tényleg kicsit lepusztult. Helyiként viszont örülök, hogy nem özönlenek ide a turisták, ráadásul a lepukkantságát is tudom értékelni. Talán, mert megszoktam.

Már maga az öltöző egy élmény. Nem tudom, ki találta ki ezt a kulcsos rendszert, vagyis amikor a személyzetnek kell bemondani a szekrényünk számát, és ők nyitják a kis ajtót. Biztonságosnak nem mondanám, de hát nem is viszek olyasmit oda, amiért kár lenne, Ráadásul, csak szét kell nézni az öltözőbe, és azt érzem, hogy az idejárók bíznak egymásba. Nem fér be a cipő a szekrénybe? Nem baj, a szekrény alatt senki sem bántja. Meg mintha itt mindenki ismerne mindenit.

Öltözés közben már el lehet merülni a helyi ügyekben. Mit játszottak a szolnoki csapatok legutóbb, melyik játékos volt jó vagy béna, kit kellene kirúgni vagy megtartani. Nem mondom, hogy minden nevet azonosítani tudok és a fél szavak egyértelműek számomra, de a vélemények, a hangulat pontosan leszűrhető. Vagy, ha nem a legutóbbi meccsek egyike a téma, akkor az edzések, az edzők, a versenyek több korosztályban a résztvevők előadásában. Olykor ingyen stand up comedy.

A plexifolyosót a sátorral összekötő forgóajtóról mindig a Dami juta eszembe. Mennyire tudtam ott utálni a téli, kötelező tesi órákat. El nem tudtam képzelni, mi a jó abban, hogy valaki önként vállalja ezt a szenvedést. Ma meg? Ha mégsem tudok kimenni, úszni, napokra el van rontva minden.

Jártam már sok szép uszodába, tehát, biztos, hogy bennem van a hiba, de szeretem a sátrat, szeretek ott úszni. Csöpög, mozog, érdekesek benne a fények. Él az egész. A víz meg egyszerűen kellemes. Az első két tempó után ringat, simogat, körülvesz. Gyerünk!

Nem tudok úszni. Valami vízben haladást mímelek. Az első hosszaknál szenvedek, nem találom az ütemet, de annyira jól esik, hogy menni kell. És nézem a parton felöltözve ülő szülőket, akik órákat képesek várni az edzésre hozott gyerekekre. Hát miért nem csobbannak? Szilvi néni, Szveti néni és Zoli bácsi hallhatóan kordában tartja a srácokat, és harminc perc alatt bárki – magamból indulok ki – leszenved párszáz métert.

És utána jön a jutalom!

A jéghideg folyosón át irány a forró vizes medence. Mindjárt szétfagyok, de nem szaladok. Még két lépés, még egy, és nyakig merülök. Isten áldja mindazokat, akik ezt kitalálták és megteremtették! Ne szóljon hozzám senki, brűgölök. Ülök a vízben és nézek ki a fejemből. Két perc múlva persze már hallgatom a beszélgetéseket, csoportok taglalják a város és a szolnokiak viselt dolgait. Minek volt értelme, minek nem, mit csináltak jól vagy rosszul, kivel mi történt. Medenceszerver. Történetek, emlékek, igaz vagy mástól hallott esetek.

Ha meg nincs senki? Akkor csak nézek fölfelé. Esőben, hóban, sötétben vagy lassan már világosban. Eszébe ne jusson valakinek befedni ezt a medencét, mert hozzátartozik a változó ég.

Egy óra élmény, ami új erőt ad.