Nem vagyok krimi rajongó, a negyvenes évek noir filmjei se hoznak különösebben lázba. Viszont a Kondor Vilmos regényéből készülő filmet a forgatás első pillanatától vártam. Valószínűleg azért, mert az alkotók remek érzékkel adagolták, hogy mégiscsak ők készíthetnek egész estés játékfilmet a titokzatos, ám létező szerző regényéből. Majd az alkotói folyamat szinte minden állomásáról lelkesen számolt be a sajtó, így nemcsak a szereplők izgathatták előre a magyar filmek szerelmeseit, de már a megjelenő fotók is visszaadtak valamit a készülő mozi hangulatából. Igen, bevallom, az is érdekelt, hogy ilyen felhajtás után, egy átlag magyar film költségvetésének két-háromszorosából – ugyanakkor a Kincsem pénzének a harmadából -, mit lehet kihozni. Megéri a befektetés?
Mivel még nem olvastam a film alapjául szolgáló regényt, sem a szereplőkkel, sem a helyszínekkel, sem a képi világgal kapcsolatban nem voltak előzetes elvárásaim. Sőt, így attól is megkímélhettem magam, hogy filmnézés közben kimaradó vagy pluszban beleírt szituációkon kelljen gondolkodnom. Megengedhettem azt a luxust, hogy a Budapest Noir az legyen nekem, amit a filmvásznon látok. Aminek következtében a filmről eddig megjelent kritikák azon motívumát se kell boncolgatnom, hogy miként lehetett volna a regényből másik filmet csinálni, a regényhez képest Gárdos Éva munkája több, kevesebb, jobb, rosszabb.
A Budapest Noir számomra egy rendkívül szórakoztató, kellően izgalmas, mindezek következtében pedig nagyszerű kikapcsolódást nyújtó alkotás. Amitől nem várok semmiféle szemledíjakat, maximum megérdemelten magas nézőszámot. Ugyanis tényleg jó filmről van szó. Ami talán annak is köszönhető, hogy az egyébként más filmekben forgatókönyvíróként és vágóként is dolgozó Gárdos képes volt csak és kizárólag rendezőként dolgozni. Egy dologra koncentrált, a többit átengedte neki is megfelelő kollégáknak, így nem egy köldöknéző, önmegvalósítás született, hanem a nézőket kiszolgáló, azaz a legjobb értelemben vett szórakoztató film. Aminek van története, eleje, közepe, vége, sok-sok fordulattal.
Arról nem is beszélve, hogy Ragályi Elemérék olyan gyönyörűre fotózták Budapestet, hogy abba csak bele szeretni lehet. A jelmezek, a díszletek, a kellékek hibátlanok, és számomra igazi élmény egy-egy képkivágásban felfedezni az Opera, a Kossuth tér vagy éppen a Lánchíd és a Szabadság-híd környékét. Ami pedig a színészeket illeti, tényleg minden szerepre a legjobbat találták. A hosszú évek óta nem játszó Kolovratnik Krisztián nekem valószínűleg örökre a fura járású, morgós, bűnügyi újságíró marad. Tenki Réka végre kedves és szerethető figurát kapott. Dobó Kata most már vitathatatlanul, teljes jogú színésznő. Mucsi Zoltán kilép a Kapa, Tóth János skatulyából. Anger Zsolt, Túróczi Szabolcs, Rátóti Zoltán – egy valóban nagy generáció leendő bölényei – ismét tökéletesek. Egyszerűen nem tudom félretenni az elfogódottságomat, hiszen egy színésznek se kellett lemenni kutyába, a szó legjobb értelmében karaktereket formálhattak. Jaj! Nagy Mariról, a zseniálisan összeroppanó Kováts Adélról, Kulka Jánosról és persze Bánfalvi Ágnesről se szabad megfeledkezni. A Budapest Noir tényleg színészparádé.
Mondom! A regényt most fogom megvenni. Nem mély művészi alkotást akartam látni a Tisza moziban. Csak arra vágytam, hogy igényesen és vállalhatóan szórakoztassanak. Gárdos Évának a Budapest Noir-ral sikerült. Nem tudok mást javasolni: hagyják már ezt a fránya világhálót, meg a hülye okostelefonjaikat! Adják át maguknak a vizuális élvezeteknek, és menjenek moziba! A Budapest Noir-ra feltétlenül.
Aminek én már a folytatását várom. Addig pedig irány a könyvesbolt. Mert a ponyva és a krimi is lehet jó, szórakoztató és szerethető.
