2025.10.14. (kedd)

Nekik ünnep, nekünk ajándék

Nekik ünnep, nekünk ajándék

Dátum:

Hagyomány, hogy karácsony előtt nyitják meg a Szolnoki Művésztelephez kötődő alkotók éves "beszámoló" kiállítását Ünnep címmel. A Művésztelep saját kiállítótermében, január végéig látható tárlat számomra inkább ajándék, ami fejben hazavihető, és kitarthat a következő decemberig.

Egyedül ácsorogtam Bozsó Nóra I&II címet viselő, két varázslatos „szövete” előtt az egykori műteremlakásból kialakított, remek fényekben úszó kiállítótérben, és a hártyaszerű papírra felvitt zsírkréta-színeken utaztatva szememet azon gondolkodtam, mit is jelent nekem a Szolnoki Művésztelep. Ahová kora tavasszal jó kimenni, sétálni és figyelni a virágzásnak induló növényeket. Nyár elején ott lenni lombos fái alatt, amikor különleges fieszta varázsolódik az öreg házak tövébe. Vagy kenyér illatban búcsúztatni a nyarat, és aztán képzőművészettel elfogadni az őszt. Hogy aztán ünneppel búcsúzzon az ó-, és köszöntsön be az új esztendő. Színek, hangulatok, pillanatok szövik át és kötik ott össze egymást, mint Bozsó Nóra képeit, amik előtt forgathattam a fejemet, engedhettem, hogy minden pillanatban mást lássak magam előtt, más jusson eszembe.

Aztán odébb léptem. Révi Norbert Pontifex/Hídverő című alkotása előtt cövekeltem le. Mert hirtelen belém nyílalt, hogy persze nekem a Szolnoki Művésztelep elsősorban egy élettel teli, vidám park, a város friss szellemmel átjáratott tüdeje, ami olykor átvisz a valóságból a varázslatba, miközben másoknak ez mégiscsak az alkotás, a teremtés inspiráló helyszíne. Dolgozzanak itt, a soha nem volt, romosnak épített vártorony tövében, vagy csak kötődjenek valami láthatatlan szállal e különleges kerítéssel körbevett ligethez. Én jövök hozzájuk vagy ők hoznak valamit nekem? Járkálunk, mint Révi apró alakja, aki szerintem kezében a Nappal, a fénnyel közlekedik a hétköznapok és az alkotó ünnepnapok között.

Talán? Talán tévedek. Talán biztos vagyok benne. De ez az egész nem működne, ha nem lennének emberek, akik úgy veszik nyakukba a másikat, az meg a következőt, mint Pogány Gábor Benő kisplasztikájának alakjai. Akik nekem, ennek az egészen különleges helynek a parafrázisai. Mert nélkülük talán rég nem létezne ez az idén már 116 éves hely. Már réges-rég nem lennének Szolnokon olyanok, akik még őrzik a képzőművészetet, és nem engedik, hogy ócska reprók, naiv pingálmányok, színes nyomatok váltsák le az igazi alkotásokat, hazudva: arra van igény. Nem talán, hanem biztos, hogy nem lehetne play back hakni a város főterén, ha más művészek is úgy kapaszkodnának össze, mint a Gutenberg téri telep „lakói”.

Akik évről évre ünnepelhetnek, amikor összerakják az elmúló év – az se baj, ha évek – alkotásait, amit felsorolni, képeken visszaadni nem is lehet. Hogy nekünk, akik csak alkalmai látogatói vagyunk ennek a különleges helynek, az ajándékok jelentsék az igazi ünnepet. Az ő ajándékaik, amelyek abban a két világos, Zagyvára néző műteremben január végéig még ott sorakoznak. És nekem attól szépek eklektikus sokféleségükben, hogy egy kicsit nekem is születtek, és immár az enyémek lettek.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Aprócska kérés

Kezdeni kellene valamit a magyar filmgyártással, mert úgy tűnik, nem a nézőkkel van baj. Január elsején este egy gyengécske amerikai vígjátékra, most pénteken pedig egy nézhető tengerentúli drámára is majdnem megtelt a Szolnok Pláza egyik terme. Az Üvegtigris 3. pedig magányosan zakatol.

Időutazás pálinkával

Időutazásos filmet aznap kell nézni, amikor a sztori részben játszódik. Szolnokiként persze az is érdekes, hogy a főhős a filmbéli Hetényi Géza kórházban jut ahhoz a házi pálinkához, ami elindítja az időutazását. A Zanoxban akár ismerősök is feltűnhetnek, de nem ettől jó ez a film.

Tarrmari foteljében

Egy színházi legenda látott vendégül bennünket. Úgy, mintha kedves ismerősei lennénk, akikkel nem beszélgetni, hanem dumálni és pletykálkodni szokás. Közben pedig beugrottak olyan színészóriások, mint Csortos, Dajka, Latinovits, Ruttkai, Sulyok Mária vagy Salamon Béla. Sírtunk és nevettünk.

Helyettem kutatók ajándéka

"1971-ben elfogadták az Országos Településhálózat-fejlesztési koncepciót, Szolnok esetében mindez 'lefokozást' jelentett." Bagdi Róbert Szolnok, mint regionális központ az 1960-as években? című dolgozatának szinte utolsó mondata mindannak fényében érdekes, ami itt a hetvenes években történt.