A Jubileum téren álló Tanúhegy című alkotás tulajdonképpen Szolnok 1075 és 1975 közötti történetéről tanúskodik, a történelmi idők rétegeit egymásra helyezve. Gyurcsek Ferenc és Kampis Miklós 45 éves munkáját amatőr alkotók kiegészítették. Leginkább az elmúlt 45 év eredményeiről tanúbizonyságot téve. Nagyon helyesen a primitívebb korok rétegeire helyezve a mai üzeneteket. Ez a modern, korunkat valóban tükröző, primitív művészet. Ami elfogadott, hiszen közterületen látható.

Van, amikor külföldön járva igyekszik titkolni az ember, hogy honnan jött. Mert vannak honfitársaink, akik miatt olykor lesütött szemmel, a fal mellett kell járni. A kép Linz, elképesztően szép ablakairól is híres - tehát turistamágnes - székesegyházának bejáratánál készült. Ami néhány magyarul beszélőt nem a szépsége, hanem egy aljas biznisz miatt vonz. Hát, ha ezt ki is kell írni, akkor ilyen kép is él rólunk Európában. Elnézést!

Az építkezés alatt az emlékezés szünetel? Ez jutott eszembe a két építkezés közé szorult Damjanich-szobor környékéről. A fű ugyan le van vágva, de nem virágok, hanem szemét virít az emlékműhöz tartozó dombon, lépcsőkön, mögé pedig ne is nézzenek. Értem én, hogy most nincs szem előtt. Meg azt is tudom, hogy a szolnoki csata napja óta koszorúzni se lehetett. De az emlékmű szó nem arra utal, hogy csak bizonyos napokon emlékeztetne az a mű. Az emlékezés az építkezések alatt sem szünetel(hetne).

Komoly pénzért újította fel a város a Baross utcai járdát. Ami akár szép is lehetne. Ha nem lennének közműszolgáltatók, akik nagyhatalomként működnek, és akiknek mindegy, hogy milyen szakadt, undorító közműfedőket használnak, mert úgyis zakatol a monopólium. Így tehát minden nap érzékelhetjük, hogy ki az úr a "szőlőben", és kinek mit ér a közös. Akarhatunk mi szépet, ha ők tesznek rá.