Hétköznapjaimnak köszönhetően kicsit sokat foglalkozok a magyar vasúttársaság viselt dolgaival. Ugyanakkor mentségemre szolgáljon, hogy szerintem az ország egyik legnagyobb munkáltatója pontos képet fest a közös tulajdonunkban lévő cégeinkről, illetve egész Magyarországról. Tehát nem ellene, hanem érte perlekednék. Számomra ugyanis teljesen érthetetlen, hogy miközben a vasúti közlekedés Európa szerencsésebb felén, de még Szlovákiában és Marokkóban is reneszánszát éli, nálunk lassan három évtizede leépül. Tudom, ez demagóg duma, de tessék megnézni a Nyugati pályaudvart egy nagyobb eső idején és utána három napig, vagy a védhetetlen állapotban lévő Kőbánya-Kispest állomást! A harminc évvel ezelőtt is gáz kocsikról, krampácsolókról és utas-tájékoztatásról nem is beszélve. Szóval meglehetősen nagy előítélettel és kétkedéssel tudom fogadni a MÁV fejlődéséről szóló bejelentéseket. Sőt, azt is mondhatom: nekem nem kell a duma meg a PR, nekem a gyakorlatban tessék megmutatni a változást, a javulást!
Esküszöm azt is meg fogom írni, ha lesz két olyan hét, amikor a Szolnokról 7.21-kor induló intercity minden nap halálpontosan, azaz 8.37-kor begördül a Nyugatiba. Ez ugyanis jelenleg a MÁV munkatársainak akkora kihívás, mint a NASA-nak a Mars-utazást megoldani, és ha jelenleg fogadnom kellene, melyik valósul meg előbb, gondolkodás nélkül az amerikaiakra tennék. Akár nagyobb összeget is. Holott Szolnok és Budapest viszonylatában nagyjából 100 kilométerről, kötött pályáról, lassan kettőszáz éve finomított technológiáról van szó. Ráadásul tele van a világ jó példákkal. Igaz, azokat nálunk kevesebb Nobel-díjast adó, jóval butább nemzetek produkálják.
Mert mi történik abban a 76 helyett 90-100 percben, amíg reggel felérünk Pestre? Mióta felújították a tiszántúli szakasz jelentős részét, Debrecen felől viszonylag pontosan – sőt, olykor előbb – érkezik Szolnokra az IC. Abba most ne menjünk bele, hogy az érkezését valamilyen kifürkészhetetlen oknál fogva már akkor bemondják, amikor a járat még csak Törökszentmiklóson van! Meg abba se, hogy miközben a „szerencsésebb történelmi fejlődésű” országokban az ilyen vonatok számozott vagonjai mindig ugyanarra a peronszakaszra érkeznek, nálunk ez mozdonyvezetői hatáskör. Tehát, ha még első osztályú kocsi is van a hétfő kivételével 4 vagonos, tehát zsúfolt járaton – pár éve még büfé kocsi, két első osztályú vagon volt -, akkor az utasok többsége már boldog és bizakodó.
Budapest és Ferihegy között is általában elég jó a tempó, sőt a legtöbb esetben még a menetrendet is sikerül tartani. Ez általában akkor kerül veszélybe, amikor meghibásodik valahol a biztosító berendezés. Ami minden bizonnyal atomfizikusi és agysebészi tudással összerakott szerkezet, mert a MÁV egyik leggyengébb láncszeme. Vagy a klíma nem tesz neki jót. Mert a Budapest-Szolnok alföldi tájon elég gyakran meghibásodik valahol egy ilyen „bibe”, ami már pörgeti is a késést. Hasonló veszélyt az öngyilkosok és a tilos jelzés ellenére a sínekre hajtók jelentenek, amivel kapcsolatban egyszer egy bosszús utas felvetette: Nyugat-Európában az összes felmerülő költséget és kárt megtéríttetik az ilyenekkel és örököseikkel, ami elég nagy visszatartó erő. Nem tudom, de biztos, hogy erre is ki lehetne találni valamit.
Szóval, Ferihegyig általában sima az út. Onnan azonban minden káoszba fullad. A gyakorlott utazó tudja, hogy ha már Kőbánya-Kispestig sikerül pár perc késést összeszedni, akkor az nem eltűnik, hanem szaporodik azon a néhány fővárosi kilométeren. Amiben az a legbosszantóbb, hogy a MÁV utas-tájékoztatója a KGB ügyfél-tájékoztatójával vetekszik. Nem mondanak semmit. Tehát az fel se merülhet, hogy ha mondjuk, valaki a cégnél érzékeli, valamiért nagyobb csúszás várható a Nyugatiig, akkor az az információ a vonatra is eljusson. Azaz az utasok mondjuk, átszállhassanak metróra, villamosra vagy pesti buszra. Nem! Az utas a MÁV utasa, ha a MÁV mellett döntött, akkor a végállomásig szívatni kell.
Zugló pontos, vagy legalább az összeszedett késést nem növelő megközelítése már megoldhatatlan. Holott szerintem száz éve járnak erre a vonatok, sőt az IC-k is lassan harminc éve szelik a magyar valóságot, tehát akár begyakorolni is lehetett volna a műveletet. Reménytelen.
Így nem meglepő, viszont elkeserítő és bosszantó, hogy a Nyugati felé már csak cammog az IC, lényegében minden bakterháznál, váltónál és fontosabb budapesti látnivalónál megáll. (Tudják, milyen jól halad az Állatkert új biodómja?) A pályaudvarhoz közeledve egyre sűrűbben és egyre hosszabban. A legszebb, amikor túllépve a negyedórás késést lényegében a Nyugati kapujában dekkol a szerelvény. Mintha az lenne a cél, hogy ha már késünk, akkor késsünk a lehető legtöbbet. Mert feltételezem, amíg nem hullanak fejek, nincs bér- és prémiummegvonás, fel sem merül, hogy csökkentse a társaság a késést, és ne okozzon minden reggel egy rakás utasnak bosszúságot, kellemetlenséget, szív infarktust az a szolgáltató, akinek ezért még fizetünk is. És, ha mindez nem lenne elég. A legszebb, amikor a MÁV működéséből eredő káoszban a Szolnokról érkező IC nem a megszokott 13. vágányra fut be, hanem valami külső sínpárra, ahonnan még egy negyedórás városnéző séta elérni a különböző tömegközlekedési csatlakozásokat.
Persze, lehetne autóval is közlekedni, főleg, ha a már sokszor ünnepelt M4-es elkészül. Vagy lehetne a negyedórát késő reggeli IC-vel képviselőknek és polgármestereknek is utazni, és esetleg az eső után három nappal még csöpögő Nyugatiban diadalittas sajtótájékoztatót tartani arról, hogy a választóik érdekében a szőnyeg szélére állíttatták a MÁV vezérkarát, akiket addig fognak vegzálni, amíg a cég munkatársai nem tudják megoldani azokat a feladatokat, amelyekre az adófizetők pénzén vállalkoznak. Mert érdemes lenne olykor a Szolnok főutcájának is nevet adó Baross Gábor államférfihoz illő örökségéből meríteni!
