Soha semmire nem érnek rá. Állandóan fáradtak, mert mindig annyi dolguk van, hogy a fáradtságon kívül másra már nem is marad idejük. Legszívesebben egész nap ülnének a számítógép vagy a tévé előtt, és akkor érzik a legjobban magukat, ha kvázi semmit sem kell csinálniuk, nem piszkálja és utasítgatja őket senki. Ráadásul felületesek, nem érdeklődnek semmi iránt, önzőek és előítéletesek. Elképesztők és idegesítők összességében.
Szóval, pontosan olyanok a mai tizenévesek, mint mi voltunk. Csak ezt nehéz beismerni. Azt meg pláne, hogy ma is ugyanilyenek szeretnénk lenni, de mivel már nemcsak magunkkért vagyunk felelősek, olykor legyőzzük önmagunkat.
Néztem a fiatalok produkcióit a Szigligeti Színház Ádámok és Évák Ünnepén, és be kellett látnom, nem is olyanok, mint amilyennek beállítjuk őket. Legalábbis az a meglehetősen széles merítésű minta biztosan nem, akik a színpadon megjelenítették a város ifjúságát.
Fáradtak? Frászkarikát. Képesek voltak heteken vagy hónapokon keresztül próbálni, hogy aztán órákig várjanak a maguk tíz percére a világot jelentő deszkákon. Miért? Talán, hogy megmutassák maguknak, egymásnak, és főleg a szomszéd váraknak – iskoláknak -, hogy mire képesek. A tizennégy mesét színpadra állító fiatal által generált adatforgalom biztos, hogy drasztikusan csökkent az elmúlt hetekben, mert a próbák miatt le kellett jönniük a virtuális világból a valódiba.
Ki nem állják, ha utasítgatják vagy piszkálják őket? Ugyan már. A felkészítő tanárok – akiknek hálás lehet a város, a szülők, a színház és majdan a gyerekek is – a próbák alatt semmi egyebet nem csinálhattak, mint beleszóltak a diákok dolgaiba. Ők meg tűrték. Talán, mert ha van cél és értelmét látják, még a felnőttek rabigáját is képesek felvenni.
Hogy semmi sem érdekli őket? De. Különben ki nem álltak volna a színpadra, szó sem lehetett volna égő – bocs: mókás – jelmezekről, olykor koordinálatlan mozgásról, több száz ember előtt furának ható kiejtésről. Úgy tűnik, vannak történetek, amelyek felkeltik az érdeklődésüket, sőt még lelkesedni is tudnak értük.
Önzők és előítéletesek? Akkor mi ezerszer inkább. Ez a fajta színház olyan komoly játék volt, amiben nem lehetett helye a kivagyiságnak és az önzésnek. Az előítéletek pedig ott hulltak porba, amikor meghatódott a közönség a Liget úti Otthon Só című meséje után. Meg amikor a roma középiskola diákjainak Zöld Péter produkcióján majdnem tombolt a nézőtér, mert azok a gyerekek pontosan ugyanolyanok voltak, mint az összes többi.
Nem reménytelen.
Nem reménytelen, ha értelmes célokat, nekik is tetsző feladatokat, meg lehetőségeket tudunk nekik adni. Akkor kibújik belőlük az alkotó, kreatív szellem. Ami sokukban ott lesz évek, évtizedek múlva is, amikor majd ők osztják az észt a saját gyerekeiknek, miközben megpróbálják elcipelni a hátukon ezt az egész várost.
(A fotók a Szigligeti Színház honlapjáról valók.)