Egyre többször érzem azt, hogy a szolnoki vasútállomás tulajdonképpen nem is egy közlekedési csomópont, súlyos százmilliárdokat érő vállalat része, egy nagyon veszélyes üzem, hanem csak Magyarország kicsinyített és sűrített mása.
Ahol a kisebb – öt-tízperces – pontatlanságokkal már nem is foglalkozunk. Ez bennünk van, ez nekünk jár, ez a mi keresztünk, sorsunk, sorscsapásunk. Már rég nem beszélünk róla. Elsunnyogjuk. Elnézést nem kérünk, hisz végül a várt dolgok bekövetkeznek, megtörténnek, akkor meg már minek foglalkozzunk vele. Már annak is örülünk, ha valami működik. Közben meg milyen jó a japán vasúttársaságra mutogatni, ahol huszonöt másodperces menetrendeltérés miatt már hisztérikusan kér elnézést a cég vezetése.
A biztosnak tűnő jövőről is szinte bármi elhangozhat. „Intercity érkezik Debrecen felől…” Amikor először mondják, elkönyveljük, hogy még bármi megeshet, hisz nálunk már csak az a biztos, ami meg is történt. Az a jövő, amit nekünk megígérnek, még olyan messze van, hogy az elérkezéséig még elmehetünk kávézni, a postára vagy gyalog Szajolba, ahol összefuthatunk a már megígért vonattal. Csodálkozni nem csodálkozunk, hisz megszoktuk, hogy mindazokat az információkat, amiket hivatalos helyekről kapunk, érdemes erős kritikával kezelni, magunkon alaposan átszűrni, aztán az gondolni, amit akarunk. És menni a saját fejünk után.
Ami ahhoz is kell, hogy semmiféle felelősséget ne érezzünk a munkahelyünkkel kapcsolatban. Mint a vasutasok, akiket egy vasúti problémáról kérdezünk. Soha nem tehetünk arról, ami abban a rendszerben történik, aminek a részesei vagyunk. Mindig más a hibás: a főnökök, a főnökök főnökei, Muhi, Mohács, Trianon, a turáni magyar átok. Mi általában mindig, mindent nagyon jól csinálunk, sőt a legjobban, hisz a világ legokosabb népének vagyunk az egyik tagja, csak a többi hülye tag miatt nem áll össze, nem működik a nagy egész.
Pedig tudjuk, hogy mennyi pénzt elköltünk a nagy egészekre a közösből. És mégis mindig, minden rohad, pusztul, gazos, szemetes, romos – már, ami közös. A miénk, de nekünk mi közünk ahhoz, ami konkrétan nem a sajátunk. Pedig hány külföldi példát tudunk, ahol ugyanaz tiszta, szép, új és működik, holott ott nem is a világ legokosabb – lakosságarányosan legtöbb Nobel-díjast adó – nemzete lakik. Miközben mennyi ötletünk van arra, hogy miként kellene jobban csinálni. Elég csak belehallgatni az intercity első osztályán továbbképzésre utazó vasutasok beszélgetéseibe: szájukban a megoldás. Csak mindig leszállunk és félbeszakadnak a hasonszőrűekkel folytatott beszélgetések, ezért semmit se tudunk megvalósítani a fantasztikus megoldásokból.
Közben meg annyit dolgozunk, hogy azt már mi magunk sem hisszük – csak mondjuk. Annyit, mint amekkora halakat fogunk. Odatesszük magunkat, csak mostanában már az ország működését fenyegeti a munkaerőhiány. De szedett-vedett, koszos vasutas ruhában pompázó, valami kalapácsot lengető ténfergőből mindig van elég. Akik szotyit köpködve megbeszélik a saját dolgaikat, aztán nem csinálnak semmit. Ám évek óta fontos részesei a rendszernek, bár sehol a világon nem látni hasonló figurákat a sínek körül őgyelegni, de nekünk ez fontos, menjen bármerre is a világ. Vannak alanyi jogon részei a rendszernek. Közben meg röhögünk a finneken, hogy nem működött náluk a mindenkinek járó alapjövedelem modelljük. Nálunk a vasúton kívül is mennyi példa van a „pénz a semmiért” modellre.
„Az érkező intercity végén közlekedő hét vagonja lezárva közlekedik…” Összesen nincs hét használható intercity kocsi ezen a vonalon. Ja, szakadt vagonokat fuvaroz a késve érkező járat, amin csak az a számú kocsi nincs, amire eladták a helyjegyet. De ez már csak a hosszú szerelvényen derül ki. „Nekem ne mondja, én nem tehetek róla!”
Hát így élünk.
