NYÁRI ISMÉTLÉS

– Hónapokon át jelentek meg a kétes ügyekről szóló cikkeik. Nem fenyegették meg Önöket?

Gelei József (G.).: Egyszer hívtak fel azzal, hogy elvágják a torkunkat. Mivel azonban az elejétől tudtuk, hogy veszélyes témát találtunk, kerestük olyan embereket, akik adott esetben megvédhetnek bennünket.

L. Murányi László (L.): Kunszentmártonban például egy kigyúrt ismerősünk és a barátai vigyáztak ránk. Nem voltak folyamatosan mellettünk, de mindig tudták, hol interjúzunk, és olyankor néhány utcányira ültek egy autóban, és időnként felhívtak. Megbeszéltük, ha nem vesszük fel a telefont, azonnal jönnek. Tiszaburán pedig a polgárőrök figyeltek ránk.

– Honnan jött az ötlet, hogy ezzel a törvényen kívüli világgal kezdjenek foglalkozni?

L.: Szárnyra kelt egy hír 2009 nyarán, miszerint Kunszentmártonban hullát találtak egy autó csomagtartójában. Kiderült, hogy egy csicska lehetett, aki a fogvatartóinál halt meg, és éppen szabadulni akartak a holttesttől, amikor beleszaladtak egy igazoltatásba. Ezzel a történettel indult az egész. Tulajdonképpen egymástól függetlenül kezdtünk foglalkozni az üggyel, de a főszerkesztőnk úgy döntött, ketten csináljuk. Először még duzzogtam is, hogy minek kell a Geleit bevonni, de nem bántam meg. Nagyon jól kiegészítettük egymást.

G.: Tudni kell, hogy tűz és víz vagyunk. Viszont sokat tanultam Lacitól. Kihívás volt vele dolgozni. Húzott magával.

– Mikor derült ki, hogy a történetben nemcsak egy riport, hanem egy sorozat, és akár egy könyvnyi téma is van?

G.: Gyorsan világos lett, hogy a csicskáztatás, a kamatos pénzek és a szocpolcsalások között nagy az átjárás. És nemcsak Kunszentmárton és környéke, de Szolnok illetve az egész megye fertőzött. Először nehezen nyíltak meg az emberek. Viszont, amikor elkezdtek megjelenni az Új Néplapban a riportjaink, minden megváltozott.

L.: Amíg nem foglalkoztunk a témával, számunkra is ismeretlen volt ez a világ. El se tudtuk képzelni, mi zajlik körülöttünk a szegénységben, az elzártságban, az elöregedő falvakban. Egyszerűen nem akartuk elhinni, hogy például embereket tartanak állati sorban.

G.: A szüleim a fővárosban élnek, és a 73 éves anyukám zokogott, amikor elmeséltem, miket láttunk. Nem akarta elhinni, hogy ilyen létezik.

– Volt olyan eset, ami Önöket is megdöbbentette?

G.: Több száz kilométert tettünk meg egy autóban, így rengeteget beszélgettünk, talán ki is beszéltük magunkból a látottakat. Bíró Lacika esete azonban szíven ütött. Egy volt azok közül, akit kiforgattak mindenéből, és amikor vissza akarta szerezni a kis vagyonát, fura módon elgázolták. A rendőrség persze csak azt vizsgálta, hogy részegen a sötét úton feküd, és két vétlen autós átment rajta. Azt már nem, hogy háromnegyed nyolckor még Kunszent egyik kocsmájában látták, nyolc után nem sokkal pedig 12 kilométerrel távolabb halt meg. Hogy került oda?

L.: Engem az intellektuális csicska esete rázott meg, akit sokszor csak mérnök úrnak hívtak. Egykor jól menő vállalkozó volt, majd sikerült magát lenullázni, csicska lett belőle. Az én életemben is voltak olyan pillanatok, amikor talán nem sok választott el attól, hogy nekem is ez a sors jusson.

– A történetekben nincsenek nevek és településnevek. Miért?

L.: Mert nem volt rá szükség. Az adott településre az ott élők mindig ráismertek, és pontosan tudták, kikről van szó. A máshol élőknek pedig a jelenség volt a fontos, ami más nevekkel náluk is létezik. Persze előfordult, hogy egy érintett felhívott és fenyegetőzött, mi meg ártatlanul kérdeztük, miből ismert magára.

– Mit szóltak a rendőrök a megjelenő riportokhoz?

L.: Egy alezredes a buszon ordítozott velem, hogy mit képzelünk, és értsük meg, milyen körülmények között dolgoznak. Erre csak azt tudtam mondani, hogy engem, mint állampolgárt ez nem érdekel.

G.: Láttuk, hogy egész hétvégére, két rosszul felszerelt járőr jut egy olyan körzetre, aminek a két vége között száz kilométer van. Ha az egyik végébe kimennek, a másikban bármi megtörténhet.

L.: Egyszer meghívott bennünket egy rendőri vezető beszélgetni, de kiderült, csak az időt akarja húzni, csak a mismásolás megy. A harmadik vagy a negyedik résznél tartottunk, amikor egy magas rangú ügyésszel is találkoztunk, aki kereken megmondta: a rendőrök lesznek a legnagyobb ellenségeink ebben a történetben. Egyszerűen azért, mert a magyar rendőrség a statisztika bűvöletében él. Ráadásul akkor még a csicskáztatás, a kamatozás is nehezen volt megfogható, a sértettek meg általában féltek, így a rendőrségnek is az volt az egyszerűbb, ha nem kellett aktákat nyitniuk. Mert akkor nincs ügy, nincs rossz statisztika.

– Akkor ez a könyv látlelet a rendőrségről?

G.: Mindenki azt olvas ki belőle, amit akar.

L.: Inkább a vidék Magyarországáról, a leszakadó részekről szóló látlelet. A könyvben már nem az egyes eseteket akartuk bemutatni, hanem az okokat, a hátteret kutattuk. Társadalmi, szociológia és gazdasági válaszokat kerestünk.

(A cikk először 2012. április 24-én jelent meg.)