NYÁRI ISMÉTLÉS
– Hogyan került Szolnokra?
– A szentesi Horváth Mihály Gimnázium irodalmi-drámai tagozatán osztálytársak voltunk Mészáros Istvánnal és Zelei Gáborral. Az érettségi előtt megtudtuk, hogy a Szigligeti Színházban csoportos szereplőket keresnek. Előtte soha nem jártam itt, viszont akkoriban a vidéki színházak közül a kaposvári mellett a szolnokinak volt a legjobb híre, úgyhogy eljöttünk a meghallgatásra. Azt hiszem, harminc jelentkező közül vettek fel hármunkat, és már az érettségire való felkészülés közepette kezdtük el próbálni a Táncdalfesztivál ?66-ot, amit aztán 1985 őszén mutatott be a színház.
– Családi indíttatás, hogy színész lett?
– Az édesapám egy egyszerű kőműves volt, de rengeteget olvasott, ezért választékosan beszélő, igényes ember volt. Ráadásul a családunkban fontos volt a szép magyar beszéd. Állandóak voltak a szójátékok, a szóviccek. Már gyerekként is nagyon szerettem verset mondani, és ez a mai napig meg is maradt. Igazából színész akartam lenni vagy táncdalénekes. Igen, tulajdonképpen semmi más nem akartam lenni csak színész.
– Huszonhét év egy munkahelyen tiszteletreméltó. Itt maradt vagy itt ragadt?
– Igazából itt ragadtam, de jó értelemben. Megismerkedtem a feleségemmel 1986-ban, 88-ban összeházasodtunk, később megszülettek a fiaink, gyökeret vertem Szolnokon. De ez csak nekem fontos. Szerintem a nézőket csak az érdekli, hogy mi, színészek, milyenek vagyunk a színpadon, és hogy milyen élményt visznek haza egy előadás után.
– Azért jól esik, ha a színházon kívül is van valami visszaigazolás nem?
– Kétségtelenül. Bár zavarba ejtő, amikor nálam jóval idősebb emberek néha már messziről rám köszönnek az utcán és gratulálnak, hogy láttak a darabban és tetszett a játékom.
– Ha jól számolom hét igazgatót szolgált…
– Szolgáltam? Nem. Mondjuk inkább úgy: hat igazgatója volt a színháznak, mióta itt dolgozom. Szerintem a színházat, mint szentélyt kell szolgálni, és nem embereket, igazgatókat. Szerintem az igazgató is munkatárs. Természetesen ő a főnök és én a beosztott, de társak vagyunk abban, hogy jó színházat csináljunk.
– Ebben a bő negyedszázadban voltak olyan kollégái, akik nagy hatással voltak Önre?
– Természetesen. Törőcsik Mari, Győri Emil, Czibulás Péter, Kátay Bandi bácsi, és még sorolhatnám. Őket tényleg érdemes volt figyelni és tanulni tőlük. Főleg nekem, aki legalulról kezdtem ezt a szakmát, nem végeztem főiskolát. Számomra nagyon inspiráló olyanokkal dolgozni, akik jobbak nálam. Szerencsémre a 27 év alatt számtalan, általam nagyra becsült színésszel léphettem egy színpadra. Lehetett tőlük tanulni és mellettük jó volt akár kis, mellékszereplőnek is lenni.
– És elégedett annak ellenére is, hogy soha nem Öné a főszerep?
– Nem az számít, hogy főszerepet játszik-e a színész, hanem hogy amit játszik az szakmailag megfelelő minőségű legyen, és elnyerje a nézők tetszését is. Ennek egyik záloga a lelkiismeretes felkészülés. Egyébként a kis szerepet is lehet ugyanolyan jól vagy rosszul eljátszani, mint egy főszerepet.
– Sokat agyal egy-egy szerepen?
– Igen. Tudom, hogy fontos a tehetség meg az adottság, de egy szerep kulcsa gyakran nagyrészt a gondolkodás és az ötletek. Érdemes ismerni az egész darabot, a szerző szándékát a darabbal, az adott kort. Szeretek utána járni a részleteknek. Külön imádom a régi szavakat, kifejezéseket és azok jelentését, történetét. És szeretem kész szövegtudással elkezdeni a próbákat, mert így jobban tudok a többi lényeges dologra figyelni.
– És a kritikák?
– Kritikák? Persze, az embernek a dicséret jól esik. Jó tudni, hogy valamit jól csinált. De általában hasznosabb egy őszinte, elfogulatlan, részben elmarasztaló kritika, mert az segíthet abban, hogy kijavítsam a hibákat és a pótoljam a hiányosságokat.
– Engedné, hogy a fiai ezt a pályát válasszák?
– Ezt nekik kell eldönteni. Gyakran hallani színészektől, hogy ők nem engednék a gyermeküket a színészi pályára. Nem feltétlenül értek velük egyet. A színészet nagyrészt szép és felemelő foglalkozás. Nagyrészt meg nem. De erről nem feltétlen kell tudni a külvilágnak! Sokáig idegenkedtem attól, hogy kimondjam: színész vagyok. De ma már ki merem mondani. És azt is, hogy szeretem a színházat. Meg, hogy boldog lennék, ha életem végig lehetnék színész Szolnokon.
(A fotók a Szigligeti Színház honlapjáról valók.)
(A cikk először 2012. május 16-án jelent meg.)