Politikusokat, szavazópolgárokat, nézőket és olvasókat soha sem minősítünk, mert azok pontosan olyanok, amilyeneket megérdemlünk. Még akkor is, ha sokszor naivan azt gondoljuk, hogy e csoportok többségét átlagon felüli egyének alkotják, leginkább olyanok, mint mi magunk. Akiket ezért ugyanaz érdekel, ugyanaz az értékrendje és ugyanúgy viselkedik, mint mi. Ám reálisabb pillanatainkban be kell látnunk, hogy ez nincs így. És ezt a fájdalmas mondatot még akkor is le kell írni, ha gyorsan hozzá tesszük, hogy persze tisztelet a kivételnek. A legnagyobb kisebbséget ugyanis a kivételek alkotják.
Esküszöm arról akartam írni, hogy egy múltjára büszke városhoz hozzátartozik a működő toronyóra. Amelyikre nem kell feltétlenül felnézni, mert a kongatásából pontosan tudjuk, mennyi is lehet körülbelül az idő. És azt is hozzá akartam fűzni, hogy gyerekkorom meghatározó élménye volt a kőszegi Jézus Szíve templom 11 órai kongatása, ami nemcsak azt jelezte, hogy mindjárt kész nagyanyám isteni ebédje, de azt is: Jurisics Miklós legyőzte a törököket. Így minden nap ott volt egy kis múlt, amit attól a harangszótól a magaménak érezhettem.
Azonban felesleges az ilyesmiről írni. És erre most már statisztikai bizonyítékom is van.
Az éppen egy héttel ezelőtt megjelent Ufók és szellemek Szolnokon cikket ugyanis legalább kétszer annyian olvasták, mint a hét többi cikkét. Sőt, a blogSzolnok heti hírlevele utáni munkanapon hatszorosára ugrott – ezzel minden eddigi rekordot megdöntött – a napi olvasottság. Amit csak a bombasztikus címmel tudok magyarázni.
Amiről meg az jut eszembe, hogy igaza volt Takinak, a nagyszerű Timur Lenk együttes egykori frontemberének, aki a banda honlapjának indítása előtt felsorolta azokat a kulcsszavakat, amelyeket elhelyeztek az oldalukon. Egyiknek sem volt köze a bandához vagy a zenéhez, annál inkább a testiséghez, annak is a legbujább, 18 pluszos verzióijához. Meg ahhoz, hogy minél többen bukkanjanak az oldalukra.
Szégyellem magam. A Belvárosi Templom toronyórájáról akartam írni, és hová jutottam. Pedig még azt is bele akartam fűzni a negyedóránkénti kongatásról szóló elmélkedésembe, hogy számomra a nap a hat órás harangszóval indul. Hétkor viszont már az egykori papírgyár egykori dudájára figyelek, ami pontosan jelzi a reggeli készülődés közben, hogy miként állok, kések vagy sem. Délután pedig öröm a fél négykor ismét felzúgó duda, mert ha hallom, akkor azt is konstatálhatom, hogy az a napom itthon, Szolnokon telt. Ahol ki tudja, mióta nem kongatott negyedóránként a nagytemplom órája.
Mindezt persze nem azért vetette virtuális papírra, mert a látogatottság és az ebből eredő reklámbevételek arra kényszerítenének, hogy döntsek az ufók és a toronyóra között. Inkább amiatt, hogy a múlt heti – részben kísérleti cikk – következményeit megosszam azokkal, akik hangzatos bulvár nélkül is ide kattintanak, illetve bevalljam magamnak is: a Belvárosi Nagytemplom toronyórája még mindig jobban érdekel.
