Min változtatna, ha őszintén elmondanák, hogy miért várunk már harmadik éve a mű-vártorony átadására, mikorra készül el a 2020 óta csúszó Tiszaligeti strand, vagy valaha felújítják-e a szolnoki vasútállomást? A gazdasági nehézségek, a nemzetközi elszigetelődés, a lerongyolódó egészségügy, oktatás és infrastruktúra ellenére is stabil hívőbázis ettől egy fővel se csökkenne. Miként a következő voksolás előtt egy évvel értelmetlen plakáthelyeken nulla üzenettel bíró nyomdai termékekre az erőforrásait elégető álellenzék sem válna mágnessé a bizonytalanok vagy az ingadozók körében. Az égvilágon nem történne semmi egyéb, mint végre tudhatnák a szolnokiak, hogy például a művésztelep kertjébe korábban megálmodott látogatóközpont belátható időn belül nem fog elkészülni, a gát elé épített művárfalat nem így és ilyennek álmodták, a strand beruházása már a tervezésnél félrement, és háború és szankciók nélkül sincs az a pénz, amivel bele lehetne vágni a Kelet-Magyarország életét teljesen felbolygató szolnoki vasútállomás-rekonstrukciójába. De az miért lenne baj, hogy a szolnokiak tudják, ami rájuk tartozik?

Persze jogos kérdés, hogy egy ilyen őszinteségi rohamot hol lehetne artikulálni. A nemcsak politikailag megbecstelenített, de technológiailag és szakmailag is húsz évvel ezelőtti szinten hagyott városi tévé idevágó adását vagy senki se látná, vagy aki mégis, nem hinne a szemének. A legvadabb Kádár-korban is forrásértéket előállító megyei napilap a rendszerváltás óta fokozatosan a reklámok körülírásáról, a pénzkivételről és a Szabad Nép félórák felújításáról szól. A valamikori három, olykor négy helyi rádióból lényegében maradt egy, de a rádiózási szokások akkorát változtak, hogy néhány rövid hírnél meg pár mondatos beszélgetésnél többet nem reszkírozhatnak a szerkesztők. Az országos médiumok épp annyira nem kíváncsiak Szolnokra, mint amennyire a szolnokiak nem érdeklődnek irántuk, vagy ami érdekli őket ezeken a felületeken, na, az pont nem Szolnokról szól. És bár a világban a világháló meg az azon lévő médiumok is évtizedes múlttal bírnak, itt, a Zagyva meg a Tisza torkolatánál egyetlen objektív, hírsite sem tudott gyökeret verni. Ám ezen felül lehetne emelkedni a szolnokiak, a szomszédaink, az utcabeliek, az ismerőseink korrekt tájékoztatása érdekében.

Nem tudom, mennyi időnek kell még eltelnie ahhoz – ha egyáltalán -, hogy belássuk: a széleskörű és korrekt tájékoztatásra a különböző közösségi felületek alkalmatlanok. Mert azokon meg nem a mondandó, hanem a körítés számít. Ráadásul mindenki be van oltva az ellen, hogy ott kettőnél több mondatot elolvasson, vagy előbb olvasson, és csak aztán mondjon véleményt. Arról nem is beszélve, hogy sokak számára még mindig nem érthető: ami ezekre a felületekre kikerül, csak a követőkhez jut el. Márpedig nem mindenki a követőnk. Aki ezeken a felületeken akar bármit elmondani, az nem akar mindenkihez szólni. Ráadásul nagy eséllyel verik szét verbálisan a legszebb mondatait is. Persze ettől még miért kell félni az igazságtól?

De mi az igazság? Igazság-e az, amit egyvalaki, csak a maga szempontjából, mások kérdéseit meg sem hallgatva, sőt a kérdezésre lehetőséget sem teremtve, kinyilvánít? Nem feltétlenül rosszindulatból. Nem hinném, hogy hazudni, titkolózni akar, csak a saját szempontjai alapján mondja el azt, amit igazságnak gondol. De lehet-e ez az igazság? Igaz, hogy szép lesz a Tiszaligeti fürdő. Igaz, hogy 2023-ra se tervezzünk még oda programot. Igaz, hogy a tervezés óta duplájára nőttek az árak. Igaz, hogy a városházán kívüli objektív okok is késleltetik az átadást. És ugyanez lehet a helyzet a szolnoki vár projekttel is. Ám, ha csak ezeket mondjuk el, még nem mondtuk el az igazságot. Ha pedig nem tudjuk a teljes igazságot, félreértjük egymást, és félrebeszélünk, meg elbeszélünk egymás mellett.

Most őszintén! Miért jó ez?