Nagyon várom, hogy végre elinduljon a Szolnoki Szigligeti Színház felújítása. Mert még egy ilyen kényszer évadot nehezen viselnék el. Vagyis olyan színházi megoldásokat, amelyeknél az elsődleges szempont, hogy a produkció akár az Aba Novák szűk ajtóin keresztül is beférjen abba a terembe. Ne legyenek bonyolultak a díszletek, összetettek a változások, a kellékek. Lényegében egyetlen térben menjen le a két felvonás. Az se baj, ha a mindettől kezd az egész egy kicsit olyan lenni, mintha két szobaszínháza lenne a szolnoki teátrumnak. Csak éppen a másodikban – ami a nagyszínpad – olyan messze ülnek a nézők, hogy pont a kisszínházi intimitás nem működik. Azt hiszem, a Nyolc nő is sokkal hatásosabb lenne a Szín-Mű-Helyben.
Őszintén bevallom, azon is szívesen túllépnék már, hogy nem a darabhoz castingolnak, válogatnak színészeket, hanem a rendelkezésre álló társulathoz – foglalkoztatási lehetőségeikhez – passzintják a bemutatandó műveket. Közgazdaságilag, meg szervezésileg persze megértem (végül is a boltban is mindig csak olyasmiket veszek a pénzemért, amit éppen kapni lehet), játszatni kell a leszerződtetett tagokat, sőt arra is figyelemmel kell lenni, hogy a férfi színészek éppen a Tizenkét dühös emberrel vannak elfoglalva. Csakhogy számomra ez így nem színház, hanem egy színpadhasznosító üzem.
Ami minden bizonnyal rettentően megnehezíti azokat a kérdéseket, és a kérdésekre adandó őszinte válaszokat, hogy valamit miért is mutatunk be. Mi a cél? Az üzenet? A mára is érvényes mondanivaló? Mitől szórakoztató? Elgondolkodtató? Ha az előző két bekezdésben felsorolt problémák nem adottak, akkor például a Nyolc nőben valaki tényleg látott fantáziát? Nagyszínpadon?
Nem vagyok már fiatal. De az azért kicsit elgondolkodtatott, amikor a premieren, a mellettem ülők azon vitatkoztak, hogy „mikor vezették be a mobiltelefonokat” (szó szerinti idézet). Merthogy 2019-ben egy olyan krimit láthatunk, amely abból az időből való, amikor még csak vonalas készülékek voltak, és ebben a darabban nagyon fontos… Nem akarok szpojlerezni, de a mellettem ülőkben a darab egyik problémája kapcsán az merült fel, hogy a szereplők miért nem veszik elő a mobiljukat. Tudom, hogy Shakespeare-t is játszani kell, meg Kálmán Imrénél is máshogy bonyolódik a szerelem, mint ma, de ezek a szerzők is akkor működnek jól, ha fel sem merül, hogy tőr helyett ideggázt is használhatnának, meg pezsgő helyett egyéb ajzószereken is élhetnének.
Aláírom, hogy a darab végéig nem jöttem rá a megoldásra. Leginkább azért, mert a szobaszínházi intimitást erős gesztusokkal túljátszani kénytelen nyolc színésznő – bocsánat a kifejezésért -, de megint fekáliából épített várat. Tényleg mindent megtettek és megpróbáltak, hogy ez az egyébként ma 50 percnél többet nem érő sztori, két felvonásban, több mint két órán keresztül hömpölyögjön, ébren maradjon a kíváncsiság. És ennyi. Mély meghajlás mind a nyolcuk előtt. És némi sajnálat, amiért erre vannak kárhoztatva.
Ja, egyébként azért is várom, hogy megújuljon ez a 27 éve átadott ékszerdoboz, mert hátha akkor a premierek is visszanyerik a régi rangjukat, fényüket, jelentőségüket. Poros provincializmus, nagyjából így jellemezhető, ami a Nyolc nő bemutatóján belengte a színházat.
Meg talán sok-sok év után a műsorfüzetekkel is történik valami. Talán egyszer már leírtam, hogy amikor 1987-ben a Szigligeti bemutatta Schwajda Ludas Matyiját – benne Kátay Bandi bácsival, mint népi származású negatív hőssel, és Pulcherrel, mint begyűjtési előadó elvtárssal -, akkor ahhoz olyan műsorfüzet készült, amit fél évtizeddel később az egyetemen, történelem szemináriumokon forrásként használtunk. Mert volt tartalma, hozzátett valamit az előadáshoz. Mikor lesznek újra ilyen műsorfüzeteink?
Jöjjön már az az építkezés! Adjon valami reményt! Hogy most azért rossz, mert után majd nagyon jó lehet. Kívánom, hogy ne húzódjon el a beruházás, a tervek szerint nagyon gyorsan megtörténjen! Mert különben úgy járunk a szolnoki közönséggel, mint a Nyolc nő végén az a személy, akiről csak beszélnek, de soha nem jelenik meg a színpadon, pedig szóban mindenki érte tesz, tett mindent.
(A fotók a Szigligeti Színház oldaláról származnak.)
