Nem éltem azon a hatvanhárom évvel ezelőtti október 23-án, így „emlékeim” csak a korabeli fotókból és filmhíradókból lehetnek. Azokon a felvételeken boldog, reménykedő embereket látok, akikről azt gondolom, elhitték, hogy megváltoztathatják az életüket, másként következhetnek a holnapjaik. Történelmi tanulmányaimra kevésbé hivatkozhatok, hiszen nekem még másfajta történelemkönyvek jutottak. Csak a magam által tanult, összeszedett információkra, a szubjektumomon átszűrődő tudásra alapozhatok, amelyek alapján úgy hiszem, azon az októberen tényleg elegük lett az embereknek a zsarnokságból. Ami nem más, mint az egyenlőnek született emberek megkülönböztetése, a szabadság kiváltságosok általi korlátozása és a testvériség teljes zárójelbe tétele. Egyszerűbben, a hülyítésből, a tudáson és a teljesítményen alapuló érvényesülés hiányából, az őszinteség összezúzásából, a közös javak érdemtelen kisajátításából, ellopásából. Nem hatalmat, hanem nyugalmat és emberhez méltó életet akartak az akkoriak is. Saját jól felfogott érdekükből és akaratukból.
Aztán a világpolitika színpadán kijelölt helyünk miatt elmúlt az az eufórikus október. Nem rendelkezhettünk saját sorsunkról, mert azt nálunk erősebb, és olykor távoli hatalmak tehették meg. Mert vannak népek, akiknek ez a sorsa. Kiknek egyszer, kinek néhányszor, másoknak meg örökké. Amiben az a legfájóbb, amikor ilyen népek bazseválnak a hasonlóak eltaposásához.
Az a hatvanhárom évvel ezelőtti október azonban egyvalamit elért. Nem lehetett a szocializmusnak nevezett kísérletet ott folytatni, ahol pár napra megszakadt. Így következett harminchárom olyan év, amiben a béketábor népei közül nekünk legalább rendszeresen jutott ennivaló, fűtés, kevesebb volt az üldöztetés, a megalázás, és mindenki megköthette a maga kis kompromisszumát, hogy a legvidámabb barakk lakója lehessen. Ne szépítsük! Azt a harminchárom évet nem elsősorban a fegyverek, a titkosrendőrség és a megfélemlítés tartotta fenn. Hanem az ország jelentős részének együttműködése. Ami mögött azonban nem valami elvakult kommunista hit és szocialista öntudat, hanem az élni akarás volt. Az egy életünk van, abból pedig a legtöbbet és a legjobbat kihozni akarás örök szemlélete. Keveseknek van joguk bármit is a többség szemére vetni.
Főleg, hogy az a harminchárom év arra is elég volt, hogy a többségnek elege legyen. Elege a kontraszelekcióból, amikor nem feltétlenül a tehetség érvényesült. A kiskirályokból, akik közül a legnagyobbak helikopteres vaddisznó vadászatot rendeztek, a kisebbek meg csak egy-egy települést hülyítettek, miközben ha nem is élet és halál, de életek urai voltak. Meg egyre inkább látszott az is, hogy az a gazdasági modell megbukott, maga alá fog temetni bennünket, és akkor odalesz a fridzsider, a hobbi telek, és az évekig várt Trabant is. Akkor már éltem, eszméltem. Mintha egy poros ablakú, félhomályos szobában ültünk volna, ahol egyre kevesebb és nehezebb a levegő, és mindannyian tudtuk, fel kell tépni az ajtót, mert a szobán kívül van egy élhetőbb világ. Amiről elhittük, hogy hozzánk is beszűrődhet.
Úgy emlékszem, eufórikusak voltak azok a harminc évvel ezelőtti hónapok. Amikor mindenki elhitte, hogy szabadok leszünk, és ha keményen dolgozunk, előbb-utóbb úgy élhetünk, mint a sógorok. Hogy ez az ország földrajzilag, de minőségileg is Európa lesz. Urak nélkül. Hülyítés nélkül. Hazugságoknak történő tapsolás nélkül. És a legjobbak, az arra érdemesek vezetnek majd minket, mert nem kiváltság, hanem kiérdemelt rang lesz a hatalom. Nem lesz okunk gyűlölni egymást, végre összekapaszkodunk, és megmutatjuk, hogy amit elvett tőlünk a történelem, azt a magyar kreativitással ledolgozzuk és visszavesszük.
Lassan éppen annyi év telt el a Magyar Köztársaság kikiáltása óta, ahány évig a Kádár-kor tartott Magyarországon. Ismét október van. És mindenki eldöntheti, hogy a történelem ismétli önmagát, vagy kétszer lépünk ugyanabba a folyóba.
