2025.08.27. (szerda)

Ott, túl a rácson

Ott, túl a rácson

Dátum:

A veszprémi Jókai utcában néhány éve még volt egy romos polgárház, közvetlenül a húsz éve kiürített, a néhai vár falába épült börtön alatt. A veszprémi Jókai utcában gyönyörűen felújították a Ruttner-házat, ahonnan lift visz fel az Ember a rács mögött című, világra szóló kiállításhoz. Ez EKF.

Látogatókat vonzó turisztikai attrakció nem azért lesz egy kiállítás, egy kiállítóhely, mert a kitalálói szerint azt mindenkinek magától is kellene vagy illene megnéznie, és még csak nem is azért, mert a helyi vezetők elolvadnak önnön nagyságuktól, hogy az ő „idejükben” mit sikerült másoknak létrehozniuk. Sokkal inkább azért, mert a kiállítás létrehozói a megnyitó utáni napokra (évekre) is gondolnak, és nem idegenkednek attól az attitűdtől, hogy a kultúra is egy termék, amit (folyamatosan) el kell adni. Aki nem hisz nekem, az idézze fel, hogy a Veszprémben tavaly tavasszal megnyitott Ember a rács mögött című kiállításnak hány óriásplakátjával, rádiós reklámjával, PR-cikkjével találkozott az elmúlt időszakban! Engem egy éve csalogattak ezek Veszprémbe, és ahogy a helyiektől hallottam, nem voltam ezzel egyedül, sőt a nemcsak helyben és Magyarországon értelmezhető kiállítás látogatóinak 90%-a nem is veszprémi. (A kultúra így termelhet pénzt, hiszen parkoltam és fogyasztottam is helyben, a szolgáltatók meg mindezek után adóznak a városnak.)

Az Ember a rács mögött című kiállítás egyébként arra is remekül rávilágít, hogy mit jelent, pontosabban, mi minden kell, ha egy város elnyeri az Európa Kulturális Fővárosa címet. Mert legyünk őszinték: börtönkiállítást az ország legtöbb nagyvárosában lehetne vagy lehetett volna már csinálni. Nem tudom, hogy így történt-e, de Veszprémben szerintem azzal kezdődött az egész, hogy a „leghülyébb” ötletig végigvették, mi mindent csinálhatnának, ha ők nyernék el az EKF címet. Minden bizonnyal, nem munkájukba belefásult, rosszul fizetett szakemberek és rájuk telepedő hivatalnokok, és nem is 2023-ban, hanem jóval korábban, civilek, a településről a pénzen kívül mást is gondolók bevonásával. És a sok ötletből maradt néhány megvalósítható. Azokat pedig tényleg a városban gondolkodva, úgy tűnik, tűzön-vízen át megvalósították. Különben hogyan jöhetett volna létre egy olyan kiállítás, ami a város épületéből indul, de tulajdonképpen a bíróság területén van, egy hatalmas műemlék közepén, ráadásul a létrehozásához nemcsak a helyi múzeumot és levéltárat, de még a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságát is be kell vonni? Veszprémben a sok bába között nem veszett el az ötlet, hanem csoda született.

Az Ember a rács mögött kiállítás két legnagyobb erénye, hogy szakít a múzeumok tárgyözön szemléletével, és a börtönmúzeumok hibájával, miszerint borzongatni, a bűnben vájkálni akarnak. Veszprémben történész szemmel is megsüvegelendő koncepció mentén hozták létre a társadalom által kiszabot büntetésekről mesélő kiállítást. Korábban nem foglalkozva a témával, egészen elképedtem a most már triviálisnak tűnő felosztáson, ami az anyagot nagyjából a testi büntetések és a szabadság elvétele mentén osztja ketté. Érthetően elmesélve, hogy nagyjából a 18-19. század előtt miért is nem voltak a mai értelemben vett börtönök. A másik részben pedig nagyon erősen fókuszálva arra, mit is jelent, ha az ember a saját ideje felett nem maga rendelkezhet. Mindez pedig legkevésbé múzeumi tárgyakkal, sokkal inkább kreatívan életre keltett történelmi és jelenkori tényekkel van elmesélve.

A 2003-ban bezárt börtön mínusz harmadik emeletének celláin és folyosóin járva – másfél- két óra a minimum látogatási idő – az ember végig azt érzi, hogy ezt az egészet valakik nagyon jól kitalálták, mások tényekre támaszkodva megírták, majd az egészet kreatív emberek, a bölcsészes túlterjengésektől megóvva, megvalósították. Az idő lassú múlásáról szóló cella falain elítéltektől származó elgondolkodtató idézetek olvashatóak, miközben az apró helyiség közepén egy gép homokba húzza a strigulákat. Súlyos. Vagy a Tanácsköztársaság idején szedett veszprémi túszok történetét egy rövid leíráson és egyetlen nagy fotón kívül rács mögé helyezett huszonhét korabeli kalappal érzékeltetik. Megrázó. De legalább ennyire hatásos, ahogy a bűnözőkkel kapcsolatos sztereotípiákat lényegében a kiállítás létrehozóinak portréival cáfolják meg. És tulajdonképpen minden cellában és a két folyosó valamennyi tablóján van valami, ami tanít, elgondolkodtat, felkavar, azaz a legteljesebb élményt adja.

Előző cikk
Következő cikk

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Zene, ősz, Hozam

Két évtizede rendezi meg az Őszi Művészeti Heteket Szolnokon az Ars-In-Kom. Idén öt különleges koncert várják a kuriózumok iránt érdeklődőket a Hozam Klubban. Bódy Magdi, Szeder, Udvaros Dorottya ugyanúgy ritkán jár Szolnokon, mint Sárik Péter vagy Pribojszki Mátyás.

Milyen jól kijöttek, ha bementek

Sebők Nándor, Konzum, Hatvanas, Alföldi, Munkás, Szövetség, Skála Tiszavidék, Sarudi, Koxi - nevek amelyek mentén a kiskereskedelem huszadik századi szolnoki története is elmesélhető. Alapvető változást jelentett a pénztárgép, a bevásárlókosár és a hűtőpult, de a maszek és a butik is.

Tiszavirágról az Ifirkász is

A tanév végére, a VIII. Tiszavirág Fesztivál kezdetére megjelent a SzolnokIFIrkász című városi diáklap idei harmadik száma. A lapban többek között interjú olvasható Kovács Ákossal, a fesztivál szervezőjével és Radó Denise színész-rendezővel is.

Például Salgótarján

A szocializmus idején épült házakat lehet szeretni vagy sem, ám ez nem változtat azon, hogy épített környezetünk többségét mégiscsak az ilyen épületek adják. Főleg azokban a városokban, amelyek szocialista megyeszékhelyként vagy iparvárosként fejlődtek igazán. Például Salgótarján.