A svájci Friedrich Dürrenmatt írói karrierje a második világháború után indult. Az Öreg hölgy látogatásával és a Fizikusokkal pedig már a hatvanas években meghódította a vasfüggönyön túli, így a magyar színpadokat is. Nem érdemtelenül, de talán nem is véletlenül lehetett az a kortárs nyugat-európai szerző, aki már a nyolcvanas években a hazai irodalomtanítás része lett, így aki érettségizett, annak ismerős lehet mind a neve, mind a Fizikusok című drámája. Ami bár több mint fél évszázaddal ezelőtt, a harmadik világháború szélén táncoló, egymásnak feszülő két világhatalom árnyékában született, nemhogy mondandójából nem vesztett, de talán aktuálisabb – ezért fájdalmasabb is -, mint valaha.
A szolnoki előadást rendező Kiss József egyik érdeme, hogy elő merte venni ezt a komédiának nevezett fajsúlyos drámát. A másik, hogy Dürrenmatt eredeti szövegén – Szabó Csilla dramaturggal közösen – alig változtatott, inkább rendezőként a leírhatatlan csendekkel, pillantásokkal, mozgásokkal, hangsúlyokkal tett hozzá nagyon sokat. A harmadik pedig, hogy a korábban színészóriások által megformált karaktereket a lehető legjobban osztotta a Szigligeti társulatára. Mindennek az lett a következménye, hogy az utóbbi évek egyik legjobb, bárhol bátran vállalható szolnoki előadása született. Olyan, amit azt hiszem, évek múlva is emlegetni fogunk, és kiválóan alkalmas lenne arra, hogy fiatalokat fertőzzön, illetve sokakat visszacsábítson a Szigligeti nézőterére.
A drámának eredetileg négy főszereplője van, ám azt kell, mondjam, az első felvonás elején felzárkózik hozzájuk Richard Voss detektívfelügyelő szerepében Horváth Gábor. Aki lehetne egy szürke, jelentéktelen unterman a diliházi cselekménysor beindításához, ám ő egy tépelődő, gondolkodó, a helyzet fonákságát kezelni akaró alakot formál. Ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a néző kapizsgálni kezdje: ebben az intézményben valami nem stimmel, és nem biztos, hogy minden az, aminek elsőre látszik. Horváth Gábor A padlásban is zseniális detektív volt, ezért érdemei közé azt is felírhatjuk: nem ugyanazt a figurát hozta, hanem egy teljesen újat alkotott. Egy nélkülözhetetlen mellékszereplőt.
Két napja gondolkodom azon, miként tudnék a bolondokházát vezető Dr. Mathilde von Zahnd kisasszonyról anélkül írni, hogy elkövessem a spoilerezés vétségét. Aki ugyanis nem vesz színlapot az előadás előtt a kezébe, az talán egy ideig törhetné a fejét, hogy vajon ki ez a púpos, sántikáló, szépnek nehezen nevezhető nő. A hangja ismerős, de az nem lehet, hogy a királynőket és úri asszonyokat sokszor alakító Radó Denise legyen. Pedig, de. Ráadásul csak a tapsrendnél fog kiderülni – és tényleg elnézést, hogy poénokat lövök le -, a púpossága nem csupán egy nagyobb válltöméssel jön létre, hanem bő két órán keresztüli mozgással és tartással. Miközben annyi főnök karaktert rak elénk, hogy győzzük belőle az ismerősöket kiválogatni. Bár nem vált se ruhát, se szerepet, Radó legalább négy-öt lelkivilágú főnénit megformál, de a végén derül ki, hogy sokadik arca az igaz. Persze úgy, mintha nekifutásból lendítene a legfájóbb pontunkra.
Maguk a fizikusok pedig egyszerűen lenyűgözőek. Barabás Botond Newton páciense az első felvonásban egy szórakoztató, túltolt feminin figura, amiben láthatóan lubickol a színész. Viszont a második felvonásban, amikor róla is lehull a színes jelmez és a paróka, egy olyan drámai hős lesz, ami alatt majdnem beszakad a színpad. Azok a pillanatok, amikor nem szól, csak markolja a fotel karfáját, vagy magába zuhanva mutatja meg a tettére ráébredő embert, Barabás Botond eddigi legjobb színpadi pillanatai. Ráadásul úgy, hogy az egész előadás alatt, minden megjelenésével nemcsak magát, a saját karakterét építi, de azt az egészet is, aminek a végén robajjal kell a nézőre dőlnie.
Az Einstein pácienst alakító Molnár Lászlóról elsőre ugyanazt kellene elmondanom, mint Radó Deniseről. Hosszú perceknek kell eltelnie, mire rájön az ember, hogy a szinte megszólalásig az ismert Einstein fizimiskát hozó figurát ki alakítja. Az elmúlt évekből nem emlékszem ilyenre, hogy Molnár ennyire más lett volna, mint amit megszoktunk tőle. Pedig mennyire jól áll neki. Ha középiskolásokat akarnék rávenni a darab megtekintésére, azt a pillanatot küldeném szét a közösségi oldalakon, amikor Molnár visszanéz, és megcsinálja Einstein jellegzetes nyelvöltését. Ami után teljes joggal lehetne a Fizikusok sztárja. Hisz, amit egyébként is csinál – például, ahogy a hegedűvel bejön, vagy kételkedik a lelepleződő Newtonban -, az mind parádés.
A Möbiust alakító Kautzky Armandra meg szívem szerint azt mondanám, hogy ez Kautzky Armand. Kár, hogy a Fizikusok színészünnepéhez nagyon sok jobb-rosszabb hétköznapon is keresztül kell mennie. Pedig a Szigligeti színpadán most tényleg megmutatja, hogy mekkora drámai színész, jellegzetes hangja, játékstílusa ellenére is micsoda játszóteret tud magának csinálni. Nem beszélve arról az alázatról, amivel maga mellé engedi a többieket. Az országosan ismert, pesti színészként nem manírfelhőkön lépdelő reflektormágnes, hanem az egész előadást összetartó, a legnagyobbakra jellemző kovász.
Ezért érdemes színházat csinálni. Ezért érdemes színházba járni. És nem igaz, hogy a szolnoki közönség csak a bugyuta vígjátékra és táncos, nőnapi mulatságra a vevő. A Fizikusok premierjén vágni lehetett a csendet a nézőtéren. Úgy lélegzett, figyelt, azaz tartott a nézősereg az alkotókkal, hogy a legjobb közös játékoknál szokás. Ha színházba akarnak menni, ne féljenek, itt az alkalom.
(A fotók a Szigligeti Színház honlapjáról származnak.)
