Pofátlanul szerencsésnek érzem magam, hogy a Múzeumok Éjszakáján – pontosabban aznap késő délután – befértem a Szigligeti Színház „Művészek útján” programjába, azaz az egyik kulisszajárásba. Szerencsésnek, mert olyasmiket láthattam, amiket korábban soha. Pofátlannak meg azért, mert sírtam volna, ha nem sikerül bejutnom, ezért nemcsak kétszer álltam sorban, de másodjára a lehető legközelebb is furakodtam az ajtóhoz. Így a második turnusba befértem. Bocsánatot kérek azoktól, akik esetleg miattam nem tehették meg ezt a minden színházimádó kívülálló számára felejthetetlen utat.
Ami a félig letakart nézőtéren kezdődött. Ilyet se láttam még. A színpad előtti két sorban, szerintem tűkön ülve hallgattunk végig először egy rövid ismertető a színház történetéről és jelenéről. Tényleg nem bántásból, és ez lesz az egyetlen kritikus megjegyzésem: legközelebb szívesen segítek ennek az összeállításában, mert az épület és a társulat életében is voltak olyan sarokkövek és események, amiket azért ildomos pontosan, azaz nem körülbelül tudni. Még akkor is, ha a tervezett felújításról szóló mondatok sokat javítottak az első fél óra összbenyomásán. Mert például kiderült, hogy a talán már idén elkezdődő renoválás nem egy átépítést jelent majd, hanem inkább a színpad modernizálását, a 27 éves belső dizájn újraszabását. Én várom annyira, mint ahogy a kulisszajárás második részét vártam.
Azt hiszem, életemben először álltam a világot jelentő deszkákon. Onnan mennyire más a nézőtér. És milyen érdekes a színpadnyílás mögötti tér, ami minden irányban sokkal nagyobb, mint amit általában lentről láthatunk. Balra egészen a Szigligeti utcai kapuig ér, hátra majdnem az épület faláig, jobbra meg a folyosó vonaláig. Felfelé pedig négy vagy öt emelet, és akkor még nem beszéltünk arról, ami a lábunk alatt volt. Hatalmas, még úgyis, hogy az évad vége, meg a várható felújítás miatt mindenütt lámpák és ismerős díszletelemek hevertek.
Szóval a színpadról indultunk túránkra, ami először a színpad alá vezetett. Ahol megnézhettük azokat a híres deszkákat alulról, meg a tizenkét csapóajtót, amin egy emelőszerkezet segítségével szereplőket lehet felemelni a színpadra. Meg a lefedett és ezért sötét zenekari árkot és a bazárra emlékeztető bútor tárat. Valószínű, utoljára volt ilyen a szolnoki színpad alatti szint, mert mint megtudtuk: végre igazi forgószínpada lesz az épületnek, aminek motorját és szerkezetét ott helyezik majd el.
A pincéből lényegében a padlásra mentünk. Láthattuk a férfi öltözőket – vicces mosdó felirattal -, a tetőn lévő dohányzóhelyet, majd pedig a díszleteket a zsinórpadláson keresztül mozgató berendezést. Ami úgy néz ki, mint egy hatalmas szövőgép. És bár 27 évvel ezelőtt viszonylag korszerűnek számított, mára utolsó mohikán az országban, így ha valóban elindul a felújítás, ettől is búcsút vesznek. Nem is a mechanikus darabok, hanem az elavult irányító berendezés miatt, ami leginkább egy szekrény méretű szovjet számítógépre emlékeztetett.
Ezután következett a legnagyobb és talán a legjobban várt attrakció. Séta a színpad fölött. Ott, ahol egyébként lámpák szoktak lenni, meg leereszthető díszletek. Ahol egy vékony pallón sétálhattunk át a rendezői balról a rendezői jobbra. Hogy egy igazi meglepetéssel zárjuk a túránkat. A nézőtér álmennyezete fölött ugyanis megnézhettük a színház régi belső stukkóit, amelyek ugyan feketére festve, de ma is ott rejtőznek a sötétben.
És őrzik azokat a színházi titkokat, amik tulajdonképpen nem is tartoznak a nézőkre. Mert kellenek a varázslathoz. Mégis milyen jó volt kicsit beleszagolni?
