A Bolero! – Tánckoncert első része olyan népszerű klasszikusokat vonultatott fel, amelyeket szerintem mindenki ismer, és amiket kifejezetten kellemes nagyzenekarral és több száz fős énekkarral hallgatni. Zengett a sportcsarnok, ahol ezen az estén se nagyon lehetett egy gombostűt sem leejteni, tényleg, mindenütt ültek. Ami azt is mutatja, hogy komolyzenével is meg lehet tölteni egy ekkora „koncerttermet”, ha jó a körítés, ha vannak, akik tényleg el akarják adni a kultúrát. Amibe ugye senki nem hal bele, tehát a VV6-on, az újabb Csillag születik-en és a napi négy és fél órás tévézésen túl is van élet. És fogyasztó, aki esetünkben nem keveset fizetett a produkcióért.
Őszintén megmondom, kicsit megijedtem, amikor megtudtam, hogy Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója lesz az est házigazdája, azaz konferansziéja. Ám pozitívan csalódtam. Szórakoztatóan, ha kellett saját bakijait is pellengére állítva, lendületesen vezette a közel két és fél órás műsort. Ráadásul rengeteg olyan információt osztott meg a felhangzó zeneművekről és zeneszerzőikről, amelyek szerintem ugyanúgy, ahogy nekem, a többségnek is újdonságot és plusztudást jelentettek. Ezzel pedig remekül pótolta a műsorfüzet hiányát, hiszen így nem csak hallgattuk a zenészeket, de kicsit tudtuk is, hogy mit játszanak.
A másik pozitív meglepetés a Szitt Melinda vezette Mozdulat Táncműhely növendékeinek a szereplése volt. Elsőre ettől is féltem egy kicsit, és azt gondoltam, hogy az amerikai filmek jól bevált receptje szerint kapunk néhány cuki gyereket, akikkel bármit el lehet adni. Hát nem! Lelkiismeretesen felkészített, vállalható produkciót nyújtott vagy ötven gyerek. Akiket a két felkészítő szinte észrevétlenül instruált a saját mozdulataival. Izaki Maszahiro, a város főzeneigazgatója, a Szolnoki Szimfonikus Zenekar karnagya pedig olyan féltőn figyelte őket, és vezényelte szinte háttal a saját zenekarát, mintha minden gyereket a tenyerén akart volna hordozni.
A számomra kicsit leülő második részbe ők és a Kodály Zoltán Általános Iskola énekkara vitt hangulatot. Szó se róla, az egész este várt Bolero elképesztően jól szólt Maszahiro irányításával, ám maga a táncprodukció ezúttal nem bűvölt el. Több táncost, kevesebb hajrázást és meglepő nyögdécselést vártam volna. Nem tudom, hogy a zenemű vagy a zenekar és a három énekkar előadása miatt, de tulajdonképpen maga a tánc teljesen indifferens volt számomra abban a negyed órában.
Igaz, ezt a véleményemet nem is mindenki osztotta. Ráadásul az előadás végén már nemcsak arról volt szó, hogy az adott estének melyik része tetszett vagy hagyott valakit hidegen, ugyanis az eddigi három produkció került terítékre. Ami lehet, hogy megosztotta a közönséget, ám két dologban egyet tudtunk érteni. Kár lett volna kihagyni ezt az estét is. És reméljük, hogy a következő új év első hétvégéje is tánckoncerttel indul Szolnokon.
